III. szimfónia (“Kaddish”)

Leonard Bernstein (1918–1990) 3. szimfóniájának keletkezéstörténete 1955-re nyúlik vissza; ekkor rendelte meg a művet a Koussevitzky-Alapítvány a Bostoni Szimfonikus Zenekar alapításának 75. évfordulójára. A zeneszerző azonban karmesteri elfoglaltságai miatt csak 1961-ben fogott hozzá a komponáláshoz, amit végül 1963 novemberében fejezett be. A hangszerelésen végzett utolsó simítások közben érte az általa nagyra becsült J. F. Kennedy elleni merénylet híre, ezért a szimfóniát a meggyilkolt elnök emlékének ajánlotta. A mű alcíme, a kaddis egy zsidó imádság, amelyet általában halotti imaként ismernek. Valójában többféle funkcióban, többféle alkalommal is mondják, s a szövege nem is a halálról, hanem Isten dicsőítéséről szól. A gyászolók azt fejezik ki vele, hogy a hitüket fájdalmuk ellenére sem veszítették el, s az ima, amelyet hosszú ideig (a meghalt szülőkért 11 hónapig) mondanak minden nap, az életbe való visszatérésüket segíti. (A halál szó jellemző módon egyszer sem fordul elő benne, viszont az élet háromszor is.)

Bernstein műve hatalmas előadó-apparátust foglalkoztat: narrátor, szoprán szólista, vegyeskar, fiúkar és szimfonikus zenekar szerepel benne, a zenekarban a nagy létszámú fúvós- és vonóskar mellett hárfa, cseleszta, zongora és sokféle ütőhangszer is helyet kap. A darab három tétele szünet nélkül követi egymást: I. Invokáció  – Kaddis 1; II. Din-tóra – Kaddis 2; III. Scherzo – Kaddis 3 – Finale. A kaddis-ima mindhárom tételben teljes egészében elhangzik az eredeti arámi/héber nyelven énekelve, mindig más karakterrel. A narrátor szavait a zeneszerző írta, miután két szövegíróval való együttműködése is sikertelen volt. Ezek a nagyon személyes monológok a 20. század egyik központi problémáját, a hit válságát visszhangozzák, amit Bernstein maga is átélt: a helyenként egészen drámai szöveg a zeneszerző vívódásait, kételyeit, sőt, Istennel való perlekedését közvetíti.

Az első kaddist megelőző Invokáció a mű keletkezési idejére, az atomháború fenyegetésére is utal: Ó, Atyám…Kaddist akarok mondani/ Saját kaddisomat, amelyet talán/ Soha más nem mond el utánam /…oly kevés az időm…/egy perc, egy óra tán?…/A vég elérhet, amíg énekelünk.” Fortissimo robban be a kaddis első, vad, aszimmetrikus ritmusokban tobzódó megzenésítése. A II. tétel első felének külön alcíme van: Din-tóra (szó szerint „a tóra törvénye”). A narrátor itt „tiszteletteljes dühvel” kéri számon az Atyától azt, hogy elfordult a saját képére teremtett embertől. Szavait szenvedélyes zenekari szakasz, majd a kórus egyre kétségbeesettebben ismételgetett Amenjei erősíti meg, melyek végül fokozatosan halkuló, teljes hangzavarba torkollnak (a nyolc szólamra bomlott kórus szólamai elcsúsztatva, különböző ritmusban énekelnek). Eközben a narrátor, kitöréséből magához térvén bocsánatért esedezik, és szeretné az Atyát elaltatni. A második kaddist mintegy altatódalként a szoprán szólista énekli. A narrátor az általa vizionált álomban (a csipkelődő, játékos hangvételű Scherzóban) szeretné elérni, hogy az Atya újra higgyen a teremtett világban és az emberben. A harmadik kaddist szinte észrevétlenül, a zenekari szövetbe ágyazva kezdi énekelni a fiúkar. Az álomból gyengéd vonós-zene ébreszt fel, s a narrátor rezignáltan érzékeli, hogy a szivárvány színei elhalványultak és a hajnal hűvös, de felébredtünk, és még élünk. Egyek vagyunk az Atyával, együtt szenvedünk vele és kölcsönösen újrateremtjük egymást. A kaddis szövegének nagy részét a szerző a reményt sugárzó, impulzív záró fúgára tartogatja.