Rachmaninov III. zongoraversenyét sokan minden idők legnehezebb billentyűs versenyművének tartják. Ennek a véleménynek nem csupán a zongoraszólam elképesztő technikai követelményei, hanem a gazdag zenei szövet ritmikai bonyolultsága, s a szólista és a zenekar együttjátszásának nehézsége ad alapot. A mű megszólaltatása ma is nagy kihívás minden zongoraművész számára, amelynek megfelelni, különösen azzal a természetes könnyedséggel és eleganciával, ahogyan az 1939-ben készült legendás felvételen maga a szerző játszik, csak a legnagyobbaknak sikerül. Közhely, de igaz, hogy Rachmaninov zongoraszólamainak virtuozitása sosem öncélú, mindig csak eszköz a zene szolgálatában – ugyanúgy, ahogyan egykor Lisztnél. Bár sajnos Liszt zongorajátékáról nem áll rendelkezésünkre felvétel, de a fennmaradt leírások alapján úgy tűnik, Rachmaninov hangszeres művészete nem csak a technikai elemek sokaságában, de a zongorával való kapcsolat egész attitűdjében is rokon lehetett Lisztével. (Az összekötő kapocs kettejük között Rachmaninov unokatestvére, Alexander Ziloti volt, Liszt egyik leghíresebb weimari növendéke, aki később a moszkvai konzervatóriumban Rachmaninovot is tanította.)

Rachmaninov első amerikai hangversenykörútjára 1909 őszén került sor, s a zeneszerző erre az alkalomra komponálta a III. zongoraversenyt. A mű bemutatója november 28-án hangzott el New Yorkban, majd Rachmaninov 1910 januárjában újra eljátszotta, ezúttal Gustav Mahler vezényletével – ez az előadás nagy hatással volt a komponistára, s úgy emlékezett vissza rá, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor a mű nemcsak a muzsikusok, hanem a közönség körében is sikert aratott.

A zongoraversenyt szerzője Josef Hofmannak ajánlotta, akit a kor legjobb zongoristájának tartott, ám ő sohasem játszotta el, s a mű csak az 1930-as években, nagyrészt Vladimir Horowitznak köszönhetően indult el a népszerűség útján. (A nagyközönség körében a Shine [Ragyogj!] című ausztrál filmnek köszönhetően vált ismertté. A film főhőse David Helfgott zongoraművész, s kulcsszerepet játszik benne Rachmaninov III. zongoraversenye.)

A zongoraverseny három tételét szoros tematikus szálak kötik össze: a nyitótétel főtémája visszatér a 2. (Intermezzo) tételben, illetve a szünet nélkül következő fináléban is. Ez a főtéma orosz liturgikus, illetve népi dallamokkal mutat hasonlóságot, ám maga a szerző tagadta, hogy ez a hasonlóság tudatos lenne: „Harmadik zongoraversenyem főtémáját sem népi, sem egyházi forrásokból nem kölcsönöztem. Az egyszerűen »saját magát írta meg«… Ha volt is valamilyen elképzelésem ennek a témának a megkomponálásakor, az csak a hangzásra vonatkozott. Azt akartam, hogy a dallam »énekeljen« a zongorán, ahogyan egy énekes énekelné, és megfelelő zenekari kíséretet akartam találni hozzá, olyant, amelyik nem fedi el ezt az éneklést.” Az első tételhez Rachmaninov két cadenzát is írt, egy sűrűbb, akkordikusabb szövetűt, illetve egy könnyedebbet; ő maga mindig ez utóbbit játszotta, s eleinte más zongoristák is ezt a szokást követték. Az utóbbi időben azonban egyre népszerűbbé válik az első cadenza is.