I. Introduzione e Allegro
II. Alla tedesca – Allegro moderato e semplice
III. Andante elegiaco
IV. Scherzo – Allegro vivo
V. Finale – Allegro con fuoco (tempo di Polacca)

A III. szimfónia több szempontból is kilóg Csajkovszkij hat szimfóniája közül. Ez az egyetlen dúr hangnemű, az egyetlen, amely a klasszikus négytételes modellt öttételessé bővíti, az egyetlen, amely alig néhány hét alatt készült el és később sem dolgozta át a szerző, végül pedig az egyetlen, amely az ősbemutató után csaknem azonnal feledésbe merült.

Pedig az 1876 februárjában megrendezett, Eduard Nepravnyik által vezényelt szentpétervári bemutató után Csajkovszkij így tudósítja testvérét: „A szimfónia nagyon jól ment és jelentős sikert aratott…, kihívtak és nagyon lelkesen tapsoltak.” A legtöbb kritika is elismerően nyilatkozott az új műről. Többek között a Golosz kritikusa, Laroche is valóságos dicshimnuszt fogalmazott meg cikkében. „Csajkovszkij csúcsponttól csúcspontig halad – írja. Az új szimfóniában a forma művészete és a kontrapunktikus kidolgozás magasabb szinten áll, mint bármely korábbi művében… A zene fontossága és hatalma, a gyönyörű és változatos forma, a stílus nemessége, a hangszerelés eredetisége és rendkívüli tökéletessége mind hozzájárul, hogy ez a szimfónia az elmúlt tíz év egyik legfigyelemreméltóbb zenei alkotása legyen nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában.” Laroche egyetlen elmarasztaló megjegyzést tett, mégpedig az utolsó tétellel kapcsolatban, amely szerinte „egy bizonyos fokú szárazságtól szenved, ami azonban a csillogó technika miatt nem annyira szembetűnő”.

Valószínűleg ez utóbbi kifogás miatt változott meg alig néhány hét alatt a komponista hangulata, mikor testvérének ezt írta: „A sajtó, különösen Laroche, nagyon ridegen nyilatkozott a szimfóniámról. Egyetértenek abban, hogy nem tartalmaz semmi újat, és hogy magamat kezdem ismételni. Igaz ez?” Mint láttuk, Laroche kritikája egészében egyáltalán nem nevezhető elítélőnek. Az azonban igaz, hogy a mű ezen pontját többen kifogásolták. Ugyanezt rótta fel a szimfóniának például a Csajkovszkijjal általában ellenségesen viselkedő Cézár Kjui is: „A publikum meglehetősen hűvösen fogadta az egyes tételeket, és tartózkodóan tapsolt, a mű utolsó hangjai után azonban viharos ünneplés köszöntötte a zeneköltőt. Hát ezt a szimfóniát bizony komolyan kell venni. Az első három tétel a jobb, az utolsó – bár a hangzás varázsa itt is föllelhető – adós marad a zenei tartalommal. Egészében a szimfónia tehetséget árul el, de jogunkban áll jobbat várni Csajkovszkijtól.”

A szimfónia, melyet Csajkovszkij 1875 júniusában kezdett komponálni tanítványa, Vlagyimir Silovszkij usszovói birtokán (a mű ajánlása is neki szól), s augusztus elejére készült el, a komponista két máig legnépszerűbb alkotásának, a b-moll zongoraversenynek és a Hattyúk tava című balettnek közvetlen közelében keletkezett. A III. szimfónia szintén tartalmaz szvitszerű elemeket: a szokatlan öttételes forma – melyhez mintát többek között Beethoven Pastorale szimfóniája, Berlioz Fantasztikus szimfóniája vagy Schumann „Rajnai” szimfóniája jelenthetett – két táncos jellegű tételt tartalmaz.

A szimfónia mellékneve („Lengyel”) is ennek köszönhető. Ez egyébként nem Csajkovszkijtól származik, hanem Sir August Manns, a mű londoni bemutatójának angol karmestere adta a műnek – minden bizonnyal a finálé polonéz-ritmusa miatt. Ez a lengyel tánc, ahogy a tempó- és karakterutasítás is jelzi (tempo di Polacca) valóban meghatározza a zárótételt, ugyanakkor a mű többi részében nem jelenik meg. Ugyanezen logika alapján tehát a második tétel valcer jellege, illetve alla tedesca felirata miatt akár „német” szimfóniaként is élhetne Csajkovszkij III. szimfóniája a köztudatban.

A nyitótételt indító lassú bevezető szakasz a gyászinduló karakterét idézi, 89 ütemen keresztül a domináns „a”-hang feletti hatalmas orgonapont készíti elő a hagyományos szonátaformájú, csillogóan vidám tételt. A német valcerszerű B-dúr második tétel után, a mű centrumában áll az áradóan dallamos lassú tétel, ezt pedig a Scherzo követi, amelynek triójában Csajkovszkij egy korábban írt alkalmi kantátájának anyagát is felhasználja. A Finálé, amely Kjui ítélete szerint „adós marad a zenei tartalommal”, egy rondó formával ötvözött nagyszabású, ünnepélyes, briliánsan hangszerelt polonéz.