I. Moderato
II. Andante
III. Allegro agitato – Allegretto
IV. Andante mosso – Allegro moderato

Prokofjev életének egyik legfontosabb ambíciója az volt, hogy sikeres operaszerző legyen.  Első operakísérlete kilencéves korából való; az évek során nem kevesebb, mint tíz operát írt (nem mindegyiket fejezte be), és alig volt olyan pillanat az életében, amikor ne foglalkoztatták volna operatervek. E tervek közül kettő állt különösen közel a szívéhez: A tűz angyala és a Háború és béke. Mindkettőn majd egy évtizedig dolgozott, de egyiket sem láthatta teljes formában színpadon soha.  

 A tűz angyalán 1919-ben, az Egyesült Államokban kezdett dolgozni Prokofjev; a munka – megszakításokkal – 1927-ig tartott. A librettót is ő írta, Valerij Brjuszov orosz szimbolista író (1873-1924) regénye alapján. A regény Németországban játszódik a XVI. században, és Prokofjev saját szavai szerint „egy fiatal lányról szól, akit gyermekkorában egy angyal látogat meg, hogy megvigasztalja életének nehéz órájában. De az angyal eltűnik, és azt mondja a lánynak: „Ha emberi formában akarsz szeretni, akkor meg kell hogy találjál a földön. Itt kezdődik az opera cselekménye: a lány keresi titokzatos látogatóját a földi férfiak között.”  

 Mivel az opera színrehozatalára nem volt remény (az első színpadi előadásra csak 1954-ben, egy évvel Prokofjev halála után került sor Párizsban, a magyar származású Charles Bruck vezényletével), Prokofjev elhatározta, hogy tisztán hangszeres formában dolgozza át a zenei anyagot. A szokásos koncertszvit helyett azonban más utat választott, és 35 perces, négytételes szimfóniát írt, az opera témái után szabadon. A zene operai eredete rögtön a szimfónia elején világossá válik, hiszen a mű elején hallott viharos motívum, amely fokozatosan adja át a helyét az első témának, igazi függöny-effektus. Prokofjev a szokásosnál sokkal szabadabban kezelte a klasszikus zenei formákat: mindegyik tételben gyakran találkozunk hirtelen tempó- és karakterváltozásokkal, melyeket szinte „színváltozásoknak” is tekinthetünk.   

 A III. szimfóniában Prokofiev legmerészebb avantgard oldaláról mutatkozik meg; az emigrációs évek során a zeneszerző aktívan kísérletezett új harmóniákkal és hangszínekkel. Prokofjev azonban még ebben a korszakában is elsődlegesen melodikus beállítottságú zeneszerző volt. A III. szimfónia bővelkedik szélesívű lírai dallamokban – még ha ezek a dallamok időnként szokatlan környezetben jelennek is meg.  

 Az első tétel főtémája (amely a „függöny”-t követi) jó példa erre. A hegedűk és a kürtök uniszónóban játsszák meglehetősen komplex zenekari kíséret mellett. Nem kevesebb, mint négyszer jelenik meg egymás után, mindannyiszor más és más hangnemben. A hangszerelés közben egyre vékonyabb lesz, míg végül csak egy szál oboa játssza a témát.  Ezután új szakasz következik, mely két különböző, de egymással rokon témára épül: egy lírai vonósdallamra és egy harciasabb hangú rézfúvó-motívumra. A fortissimo tetőpont után a nyitótéma és a rezes téma egyidejűleg jelenik meg, majd a főtéma karcsúbb változatban tér vissza (fuvolán és pikolón, a hárfa és üveghangokat játszó cselló kíséretében). A tétel végén ismét a „függöny”-motívumot halljuk, de egészen halkan, a zenekar basszusregiszterében.

 A második tétel (Andante) lírai főtémából, gyorsabb tempójú középrészből és erősen lerövidített visszatérésből áll. Ezen a meglehetősen hagyományos kereten belül azonban sok a szokatlan vonás, hála mindenekelőtt Prokofjev rendkívül fantáziadús hangszerelő művészetének.    

 A viharos scherzót – Prokofjev saját bevallása szerint – Chopin b-moll zongoraszonátájának fináléja inspirálta. A Chopin-tételhez hasonlóan Prokofjev zenéje is valósagos forgószél, de újszerű hangszerelési effektusai révén az orosz mester modern szellemben teremtette újjá a romantikus előképet. Mindegyik vonósszólam (a bőgőket kivéve) három részre oszlik; komplex módon összekapcsolódó ritmusképleteik közül kiemelkednek az első hegedűk szordinált glisszandói. Az egész szövevény hol elhalkul, hol újra felerősödik. Egy szokványosabb triószakasz után visszatér a scherzo, majd coda következik, mely nem más, mint az első tétel „függöny”-motívumának lelassított változata.

 A drámai fináléban, mely kontrasztáló epizódok sorozata, igen gyakran változik a tempó. A tétel erőteljes Andante mosso-val indul, izgatott Allegro moderato-val folytatódik és egy lassabb, igen súlyos páratlan ütemű szakaszban éri el csúcspontját.  Később a lassú tétel lírai dallama jelenik meg egyáltalán nem lírai köntösben, a teljes zenekar fortisszimóján felharsanva. Egy nyugodt és titokzatos epizód után az Allegro moderato tér vissza, még kiélezettebben, mint az imént, majd pedig az ünnepélyes páratlan ütemű anyag zárja le a szimfóniát.