III. (c-moll) szimfónia, op. 43




Alekszandr Szkrjabin nevét ma elsősorban zongoraművei, s legfontosabb zenekari műve, Az extázis költeménye révén ismerik. Pedig Az extázis költeményét megelőzően, 1899 és 1904 között három szimfóniát is komponált gyors egymásutánban. A 2. szimfónia sikertelensége után (a szentpétervári és a moszkvai bemutató is bukás volt) szinte azonnal, 1902 nyarán hozzáfogott a harmadik komponálásához. A munkát csak 1904-ben fejezte be, a mű ősbemutatója 1905-ben, Párizsban volt, Nikisch Artúr vezényletével.

            A 3. szimfónia három tétele szünet nélkül követi egymást, az 1. és a 2. végén átvezetéssel a következő tételre. A tételek terjedelme egyre csökken: a hatalmas méretű nyitótétel valamivel hosszabb, mint a következő kettő együttvéve. Ez Szkrjabin első olyan zenekari műve, amelynek alcímet („Le Divin Poeme” – „Az isteni költemény”), és programot is adott. E program szerint a mű az emberi lélek fejlődését ábrázolja, melynek során „elszakad a múltjától, legyőzi a hiedelmeket és a titkokat, túljut a panteizmuson és elérkezik a szabadság örömteli és mámoros igenléséig, s az univerzummal való egységig.” A programatikus tartalom a partitúrába beírt francia nyelvű előadási utasításokban is megjelenik, melyek az egész művet átszövik: „tragikus rémülettel”, „merészen, egyre diadalmasabban”, „összeomolva”, „viharosan”, „rémisztően”, „túlcsorduló mámorban”, „fenséges lendülettel”, „elragadtatással és rajongással” és így tovább. Különösen a „Luttes” („Küzdelmek”) címmel ellátott 1. tételben gyakoriak az ilyen szélsőséges, felfokozott érzelmekre utaló feliratok. A lassú bevezetés több mint bevezetés; az egész tétel mottója és a szonáta-forma legfőbb tagoló eszköze: ez a baljós hangulatú harsona-motívummal és a hozzá kapcsolódó trombita-fanfárral jellegzetessé tett zenei anyag megjelenik az expozíció és a kidolgozási rész határán, a repríz előtt, valamint a tétel végén is.  

A mű mammutzenekarra íródott, kettőzött fafúvóskarral, nyolc kürttel, öt trombitával, három harsonával, tubával, két hárfával, ütőhangszerekkel és igen nagy létszámú (nyolc bőgőt foglalkoztató) vonóskarral. Szkrjabin kiváló hangszerelő képessége, a nagy apparátus sokszólamú, áttetsző faktúrában való alkalmazása különösen a „Voluptés” („Érzéki örömök”) című, varázslatos hangzású, helyenként szinte minden egyes játékost szólistaként alkalmazó 2. tételben nyűgözi le a hallgatót. A 3. tétel – „Jeu divin” („Isteni játék”) – zárószakasza egy-egy pillanatra felidézi az 1. tétel főtémáját, majd a 2. tétel hegedűszólóját, s végül, immár az egész művet keretbe foglalva, az 1. tétel bevezetése zárja a szimfóniát.