I. Lento – Allegro moderato II. Adagio ma non troppo III.Allegro

Miután 1918-ban elhagyta Oroszországot, Rahmanyinov hosszú ideig nem komponált. Vagyona odaveszett, és új egzisztenciát kellett teremtenie, hogy eltarthassa családját. 45 éves fejjel elhatározta, hogy zongoraművészként csinál karriert Nyugaton; bár fiatal kora óta híres zongoravirtuóz volt, ritkán játszott mást, mint saját műveit. Most felépítette klasszikus repertoárját, és mint a kor egyik legnagyobb zongoraművésze, évekig európai és amerikai koncertturnékból élt. Komponálásra érthető módon kevés ideje maradt; az 1920-as évek termése mindössze a IV. zongoraversenyből és a kórusra és zenekarra írott Három orosz dalból állt.

A harmincas évekre szilárdult meg annyira Rahmanyinov helyzete, hogy újra több időt szentelhetett a zeneszerzésnek. Továbbra sem hagyott fel a koncertezéssel, de frissen vásárolt svájci villájában végre megvoltak a nyugodt alkotómunka feltételei, és Rahmanyinov újra gondolhatott nagyszabású kompozíciós tervekre. Így született meg 1934-ben a Paganini-rapszódia, 1936-ban a III. szimfónia és később a Szimfonikus táncok, Rahmanyinov utolsó befejezett műve.

Majdnem harminc év választja el a III. szimfóniát a II.-tól, mely 1907-ben készült el. Rahmanyinov ott folytatta a szimfóniaírást, ahol egy emberöltővel korábban abbahagyta. Hű maradt önmagához, ami persze nem jelenti azt, hogy stílusa ne változott volna. Eszköztára jelentősen gazdagodott, és sok új szín jelent meg palettáján. Ugyanakkor szigorúan betartotta a szimfónia klasszikus formáit, szilárd keretet biztosítva szabadon áramló romantikus fantáziájának. A III. szimfónia első tétele teljesen szabályos szonátaforma, könnyen azonosítható melléktémával, kidolgozási résszel és visszatéréssel. Az Adagio  második tétel egy „Allegro vivace” scherzójellegű középrészt foglal magába, és így két tételtípus sajátosságait egyesíti. A zárótétel ismét szonátaforma, bár az első tételnél valamivel lazább szerkezetű.

Az első két Rahmanyinov-szimfóniához hasonlóan a III. is mottóval kezdődik, amely valamennyi tételben visszatér majd.  Ez a mottó mindössze három hangból áll; egyszerűsége ellenére azonban magán viseli Rahmanyinov személyiségének bélyegét. Három szólóhangszer – klarinét, szordinált kürt és cselló – intonálja a mottót, s ez rögtön felhívja figyelmünket a mű mesteri hangszerelésére. A mottó ritmikailag és hangszerelésbén számos átalakuláson megy majd keresztül, és időnként erősen drámai jelleget kap. Legemlékezetesebb formája azonban az a rezignált pianissimo megszólalás, amely mind az első, mind a második tételt zárja.

Az első tétel melléktémája, melyet a csellók játszanak klarinét-, fagott- és hárfakísérettel, Rahmanyinov egy korai dalát idézi: „Zgyesz horoso” („Mily szép e táj”, op. 21, no. 7), mely 1902-ben keletkezett Ivanovkán, a családi birtokon. Svájci villájában Rahmanyinovnak nyilván gyakran jutott eszébe az elveszett paradicsom.

A kidolgozási rész eredeti hangszerelési ötlettel, két fagottnak a brácsák által kísért duójával kezdődik. Egyre több hangszer csatlakozik a korábbiakhoz, míg a zene hatalmas csúcspontra érkezik; ezután váratlan, szinte prokofjevi fordulattal a pikkoló, a fagott, és a xilofon veszi át a szót. A mottó nem sokkal később a teljes zenekaron harsan fel – az eddig nem szereplő nagydob és cintányér is belép -, majd, még fenyegetőbb módon, a rézfúvóskar uniszónóján hangzik fel a téma. Rahmanyinov láthatólag ugyanolyan gonddal tervezte el a hangszínek váltakozását, mint a témákét.

A második tétel kiemelkedő pillanatai közé tartozik a hárfával kísért kürtszóló, egy hegedű- és fuvolaállás hárfával, cselesztával és négy szólóbrácsával, és a basszusklarinét nagy pillanata. Az első és második hegedűk felváltva játszott trillái vezetnek át a scherzo-középrészbe, mely után a nyitószakasznál jóval rövidebb visszatérés következik. A főtéma visszaidézése után rögtön a mottót halljuk, mely a pizzicato vonósokon szinte suttogva zárja a tételt.

A harmadik tétel témái erősen eltérnek egymástól tempóban, hangnemben és hangszerelésben. A lendületes nyitótémával, melyet a teljes zenekar mutat be, hárfaakkordokkal kísért lírai melléktéma kontrasztál. A szólófagott ezután új, apró dallamfordulattal jelentkezik, amelyből egy egész fugato-szakasz bomlik ki; ez alkotja a tétel középső részét, mely után a visszatérés meglehetősen szabályosan zajlik le.

Egyes kommentátorok itt is, mint Rahmanyinov annyi más művében, a Dies irae dallam nyomait vélték felfedezni, de az utalás, ha jelen van egyáltalán, itt eléggé közvetett módon jelenik meg. A Dies irae sötét hangulata amúgy sem illenék ehhez a diadalmas fináléhoz. A kóda az egész mű egyik legragyogóbb pillanata: Rahmanyinov távoli hangnemeket állít egymás mellé és a záró A-dúr akkordot teljesen váratlan irányból közelíti meg. Bár ez aligha számított újdonságnak 1936-ban, mégis mutatja, hogy Rahmanyinov korántsem volt az a megcsontosodott konzervatív, aminek gyakran beállítják. A zeneszerző barátja, kollégája és emigráns sorstársa, Nyikolaj Medtner, aki jelen volt a londoni bemutatón, mindenesetre megbotránkozott ezen az érthetetlen „modernizmuson”.
Rahmanyinov III. szimfóniája talán az utolsó hajtás az orosz romantikus szimfónia Csajkovszkijra visszamenő ágán. Rahmanyinov mélységesen hitt ebben a hagyományban, és igen egyéni módon folytatta azt. Igaza van Patrick Piggott angol zenetudósnak: „Rahmanyinovnak tökéletesen sikerült megvalósítania szándékát; a világ zenekarai és karmesterei egyre inkább tudatában vannak műve jelentőségének a 20. század szimfonikus irodalmában.”