M. A. Schmidthof zongoraművész, a pétervári konzervatórium növendéke, 1913. április 27-én öngyilkosságot követett el. Utolsó levelét Szergej Prokofjevnek címezte, akit mélyen megrázott közeli barátjának halála, és később négy művét is az ő emlékének ajánlotta – köztük a II. zongoraversenyt. A mű Prokofjev korai alkotásainál szokatlan formai és érzelmi komplexitása azonban valószínűleg csak részben ered e megemlékező szándékból: Prokofjev legalább ennyire a szenzációs sikerű, de inkább felszínes csillogásra törő I. zongoraversenyt ért támadásokra is kívánt válaszolni e művével. A bemutató mindenesetre óriási botrányt kavart, a zeneszerzőt egyhangúlag "futurista impertinenciával" vádolta a kritika, és a darab népszerűsége a mai napig sem közelítette meg az I. vagy a III. zongoraversenyét. A sikertelenség ellenére a mű Prokofjev-készítette kétzongorás átirata már 1914-ben megjelent, s tíz évvel később, az eredeti kézirat egy tűzben való megsemmisülése után a zeneszerző ennek alapján rekonstruálta (és egyben természetesen revideálta) a mű zenekari formáját. Ez az új változat első ízben 1924 májusában szólalt meg nyilvánosan, Serge Koussewitzky vezényletével – a szólót természetesen Prokofjev játszotta.
Az első tétel felépítése bizonyos fokig a "futurista impertinencia" vádját igazolja: a széles ívű, romantikus főtéma emelkedett hangulatát groteszk hangzású második téma kérdőjelezi meg; a középrészben a szólista szinte önálló tétellé növő kadenciáját halljuk. A scherzóban csaknem elejétől végig a zongora uralkodik szinte etűdöt idéző folyamatos rohanásával. Meglepően indul a harmadik tétel is, hisz egyfelől az "Intermezzo" beiktatása ellentmond a versenyműveknél leginkább háromtételességet feltételező várakozásunknak; másfelől pedig, amit hallunk, a legkevésbé sem intermezzo-karakterű zene – inkább lomha óriások bevonulására emlékeztet. A zongora belépésének szemtelen fricskái aztán mintha még ki is gúnyolnák a közönséget, amiért a scherzo és a finálé között valami lassútétel-félére számított. A zárótételnek főként nemesen egyszerű rajzolatú, szinte a népdalszerűségig stilizált második témája emlékezetes; a tétel középpontjában ismét hosszabb kadencia áll.