(1905-07, átdolgozás: 1943)

I. Comodo II. Allegro scherzando III. Andante IV. Comodo

Éppen száz esztendeje fejezte be Bartók a II. szvitet, amely – ma már tudjuk – vízválasztóvá lett az életműben. Az utolsó tétel népi-pentaton nyitótémája valóságos áttörés volt – ez a dallamvilág itt jelenik meg először Bartóknál, az első népzenei gyűjtőutak friss élményének hatása alatt. A szvit első három tétele két évvel korábban keletkezett; abból, hogy Bartók ilyen sokáig nem találta meg a megfelelő befejezést, látható, milyen komoly alkotói válságon segítette át a parasztzene felfedezése.

A válságot az okozta, hogy Bartókot egyre kevésbé elégítette ki a rendelkezésére álló zenei nyelv, amely nagyjából egyenlő mértékben támaszkodott a 19. századi romantikus zenére (Brahmsra, Lisztre, Richard Straussra), valamint a magyar nótára. Bartók tulajdonképpen már a II. szvit első három tételében is túllépett ezen az örökségen, személyes stílusjegyekkel gazdagítva azt, hogy aztán a fináléban megtalálja azt az új forrást, mely egész hátralevő életében táplálja majd zenéjét.

Az első tétel hangja még egészen a romantikus szerenádoké, de Bartók itt is rátalált valamire, ami továbbkíséri pályáján: a művet indító hárfaakkordok harminc évvel később a Hegedűversenyben kelnek új életre. A második tétel nótaihletésű témával indul, de a kidolgozás során a zene a bartóki „groteszk” tételtípus felé tesz határozott lépéseket. A tétel legeredetibb mozzanata a középen helyet foglaló nagyszabású fúga, amely már egészen az érett Bartókra jellemző módon kezeli a kromatikus skála hangjait, miközben egyéni módon kombinálja a klasszikus és népies elemeket. A viharos csúcspontot visszatérés követi, majd – egy lassabb tempójú közjáték után – a kódában egy magányos szólóhegedű idézi fel a fúgatémát, meg-megállva és a nagy hangközugrásokat széles glissandókkal kitöltve. 1943-ban, amikor a II. szvitet átdolgozta két zongorára, Bartók az „Allegro diabolico” címet adta a tételnek; ebben talán szerepe volt annak, hogy a fúgát némileg Liszt Faust-szimfóniájanak Mefisztó-fúgája inspirálta.
1909-ben Bartók elvezényelte ezt a tételt Berlinben: egész életében ez volt az egyetlen alkalom, hogy kiállt a karmesteri dobogóra.

A harmadik tételt terjedelmes basszusklarinét-szóló indítja, mely egyszerre utal Wagner Trisztánjának híres angolkürt-szólójára és Szentirmay Elemér nótáira. (A kétzongorás verzióban a tétel a „Scena della Puszta” címet kapta.) A népi tárogatóstílusra emlékeztető dallamot meglehetősen modern stílusban fejleszti tovább Bartók; több kommentátor is „impresszionisztikus”-nak hallja ezt a tételt, ami azért figyelemreméltó, mert Bartók a tétel komponálása idején még nem ismerte Debussy zenéjét.

A zárótétel az új stíluselem, az ötfokúság megjelenése ellenére tulajdonképpen rímel az első tételre, mivel a kíséret ugyanazokra az ismételt hárfaakkordokra épül. A kidolgozás megint erősen kromatikus jellegű, és a drámai tetőpont után, amint a második tételben, itt is csendes, befelé forduló kóda következik. De ellentétben a második tétellel, ahol néhány erőteljes záróakkord rázott fel a romantikus álomból, itt a befejezés megtartja a lírai hangvételt: a mű az újonnan felfedezett népzenéből származó dallamfordulattal ér véget.