II. szimfónia, op.63

Edward Elgar (1857–1934), a későromantika nagy angol zeneszerzője első szimfóniájának komponálását 1908-ban, 51 éves korában fejezte be; a bemutatót Hans Richter vezényelte Manchesterben. A mű hatalmas sikert aratott, s a premiert követően, egy éven belül legalább nyolcvanszor adták elő Szentpétervártól New Yorkig szerte a világon. Az 1909–11-ben keletkezett 2. szimfóniának már nem adatott ilyen gyors siker. Az első előadás, amelyet ezúttal maga a szerző dirigált, hűvös fogadtatásban részesült, s a darab csak lassan vált a koncertrepertoár részévé. A 2. szimfóniát Elgar az 1910-ben elhunyt VII. Edward angol király emlékének ajánlotta – ugyanakkor „egy lélek szenvedélyes zarándokútjának” nevezte, s később a gyors egymásutánban keletkezett Hegedűversenyéről, a 2. szimfóniáról és a The Music Makers című ódájáról azt írta egyik barátjának, hogy „Beleírtam a lelkemet a concertóba, a szimfóniába és az ódába, és tudja… ebben a három műben felfedtem magam.” Az elhunyt király tehát nem a legfontosabb ihletője volt a szimfóniának, amely sokkal inkább a komponista személyes élményeinek és belső világának tükre.
Elgar egyik szimfóniájához sem adott részletes programot, s csak néhány partitúrába beírt szó, egy-egy elejtett megjegyzés adhatna némi támpontot a hangok mögé rejtett tartalom megfejtéséhez – ám a mű titkait fürkésző hallgató a legtöbb esetben nem sokra megy ezekkel a rejtélyes utalásokkal; úgy látszik, a komponista igazából nem akarta felfedni a jelentésüket. Mindjárt a partitúra elején például egy Shelley-versidézet olvasható: „Ritkán jössz te, rám se nézel, illanó öröm!” (Mészöly Dezső fordítása). A zeneszerző talányos magyarázata szerint „Ha közelebb akarunk kerülni a szimfónia hangulatához, elolvashatjuk a teljes Shelley-verset, de a zene nem illusztrálja a vers egészét, és a vers sem magyarázza meg teljesen a zenét”. A szimfónia elemzői mindenesetre előszeretettel nevezik „illanó öröm” [spirit of delight, szó szerint „öröm szelleme” vagy „tündére”] motívumnak azt a jellegzetes, egy kitartott magas hangról lefelé hajló gesztust, amely az 1. tétel 3. ütemében szólal meg először, s azután mintegy az egész mű mottójává lesz: nem csak a nyitótételben, de a lassú tétel, illetve a finale végén is visszatér majd.
„Hatalmas energiával telített” zeneként jellemezte a szerző a mű hatalmas méretű nyitótételét, s a tétel témabősége, a motívumok gesztus-szerűsége, a legkülönfélébb karakterek és szenvedélyek hullámzása hallatán valóban úgy érezzük, hogy itt egy lélek legbelső, finom rezdüléseinek vagyunk tanúi. A c-moll lassú tétel megrendítő sirató-gyászinduló zenéje nem Edward királynak, hanem nagy valószínűséggel Elgar talán legjobb barátjának, az 1903-ban hirtelen elhunyt Alfred Rodewaldnak állít emléket (a tétel első vázlatait ugyanis a zeneszerző Rodewald halála után nem sokkal, 1904-ben vetette papírra.) A 3. tétel formája szerint rondo, karaktere szerint scherzo; a rondótémát metrikai kétértelműsége teszi izgalmassá. A tétel közepe táján megjelenik egy, az 1. tételből már ismert téma, amely ezúttal hátborzongatóan makacs, fortissimóvá erősödő dobkíséretével félelmetessé növekszik (a zeneszerző ezzel a résszel kapcsolatban Tennyson egyik halál-témájú versszakára utalt) . A finaléban az előző tételek lidérces árnyai eltűnnek, s ez a kicsit archaizáló hatású, „maestoso” (méltóságteljes), lenyűgözően grandiózus zene talán valóban kapcsolatba hozható az elhunyt királlyal. A tétel végén, az „illanó öröm” téma apoteózisa után, a fortissimóból pianissimóvá halkuló záróakkord hozza el a végső megnyugvást.