A II. szimfónia Prokofjev egyik legkevésbé ismert és legritkábban előadott műve. 1924/25-ben, Párizsban keletkezett, ősbemutatójára is a francia fővárosban került sor 1925 júniusában, Serge Koussevitzky vezényletével. A darab fogadtatása nem volt kedvező. „Olyan bonyolulttá tettem a zenét, hogy ha meghallgatom, én magam sem tudom fölfogni a lényegét, mit várhatok hát másoktól?” – írta később a szerző egy levelében. Valójában nagyon érdekes, izgalmas darabról van szó, amelyre tökéletesen illik a közhely: „méltatlanul elfeledett”. Prokofjev a szimfónia műfajában elsőre remekművet alkotott: az 1916/17-ben megszületett „Klasszikus szimfónia” a szerző máig talán legnépszerűbb műve, a 20. századi zene úgynevezett „neoklasszikus” irányzatának reprezentatív képviselője. A csupán két tételből álló II. szimfóniában a komponista valami egészen mást akart. Saját megfogalmazása szerint „vasból és acélból” készült művet szeretett volna írni, vagyis ezúttal a klasszikus hagyományok helyett a legmodernebb kortárs zenét tekintette mintának. Mindez a mű nyitótételére illik különösen: ez a szerző egyik legtöbb disszonanciát tartalmazó tétele, s a zene szerkesztésmódja talán itt kerül a legközelebb Igor Stravinsky merőben újfajta formaépítkezéséhez. A sűrű zenekari szövet, mint egy hatalmas gépezet, folytonosan mozgásban van. A hangzás keménységét fokozza az ütőhangszerként kezelt zongora, amely egyben különleges hangszín-kombinációk eszköze is (mint amilyen például a pengetett vonósokkal való párhuzamos játék).
A nagy formamintájának viszont a mű több elemzője egy bécsi klasszikus művet, Beethoven utolsó, op. 111-es c-moll zongoraszonátáját sejti, ugyanis mindkét mű két tételes, az első tétel szonáta-, a mintegy kétszer olyan hosszú második pedig variációs formában íródott. Mint egy balett különböző jelenetei, úgy követik egymást a szimfónia második tételének tempóban és karakterben is nagyon különböző variációi. A legnagyobb kontraszt a gyors, ritmikus-motorikus harmadik és a lágy, pasztell tájképkéntkibontakozó negyedik variáció között feszül. A nyitótétel szövésmódjának sűrűsége, kérlelhetetlen karaktere tér vissza az utolsó variációban, s amikor a zene agresszív keménysége már-már elviselhetetlenné fokozódik, újra megszólal a lírai hangvételű téma, s a szimfónia pianissimóban ér véget.