Bernstein (1918-1990) első, nagy sikert aratott budapesti látogatására 1948-ban került sor. Zeneakadémiai koncertjén a Székesfővárosi Zenekart vezényelte, a műsoron Bartók-, Ravel- és Schumann-művek szerepeltek. A magyar közönség akkor még csak mint karmestert ünnepelhette, pedig a II. világháború végére az Újvilágban a neve zeneszerzőként is ismertté vált. I. szimfóniáját, a mezzoszopránra és zenekarra írt Jeremiást az 1944. januári bemutatót követően a New York-i Zenekritikusok Köre az év legjobb amerikai kompozíciója díjjal tüntette ki. Budapesti vendégszereplésének idején már a II. szimfóniáján dolgozott. A zongoraverseny és variációs forma kombinációját mutató szimfónia 1949-ben lett készen, majd 1965-ben kisebb revideálás után nyerte el végleges alakját.

Ellentétben az I. szimfóniával, amelyben egyértelműen kimutatható Aaron Copland és William Schuman amerikai szerzők hatása, a II. szimfónia bernsteini tisztelgés Hindemith művészete előtt. Különösen erőteljes a párhuzam Hindemith 1940-ben elkészült és 1946-ban bemutatott, négy variációban megkomponált The Four Temperaments című balettjével. Bernstein szimfóniájához W. H. Auden The Age of Anxiety (A szorongás kora) című költeménye szolgáltat tartalmi keretet. A vers négy ember portréja, négy New Yorki-é, akik a háború alatt egy bárban találkoznak. A szimfónia nem követi a szöveget, folyamatában nincs kapcsolata vele, csak a háború mint nyomasztó hangulati háttér köti össze a két alkotást. A két nagy részből (3 3 tételből) álló szimfónia rövid prológgal (The Prologue) kezdődik, amelyet kétszer 7 variáció követ. A variációcsoportok címei (The Seven Ages, The Seven Stages) az Auden-vers hét kor és hét stádium szövegű sorát idézik. A második rész az elsőhöz hasonlóan egybekomponált. Drámai hangvételű largo tempójelzésű gyászénekkel (The Dirge) indul, ami után egy gyors táncos tételt, masque-ot hallunk. A mű többi tételétől nemcsak jazzes hangütése, hanem különleges hangszerelése (zongora, hárfa, cseleszta, ütőhangszerek) is megkülönbözteti. A West Side Story szerzőjének könnyed virtuozitására ismerünk, de jelen kontextusban ez az általános bernsteini stílus – bár kétségtelen, hogy éles kontrasztként villan fel – mégsem kelti a gondtalan felszabadultság érzetét, sötét árnyak vetülnek rá, a szilaj lendület végül az utolsó tétel (The Epilogue) trombita fanfárjaiban oldódik fel. Az epilógusban meditatív, helyenként bartóki hangvételt idéző zongoraszólók és szenvedélyes zenekari részek váltakoznak, belső feszültségük hatalmas ívet rajzol, amelynek csúcspontján monumentális hangzástömbök zárják le a művet.