George Enescu, a legnagyobb román zeneszerző egyben kiváló hegedűművész, karmester és nagyhatású tanár is volt. A Bartók Bélával egyidős mester csodagyermekként indult: már ötéves korában komponált, hétévesen felvételt nyert a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde konzervatóriumába, tizennégy évesen pedig a párizsi Conservatoire növendéke lett.1899-től kezdve rendszeresen koncertezett Európában és Amerikában (állandó kamarapartnerei között volt Alfred Cortot, Jacques Thibaud és Pablo Casals), s a világ legjobb zenekarait dirigálta. Pályafutásának legnagyobb részében sajátosan „kettős életet” élt: idejét és erejét megosztotta Párizs és Románia, az előadóművészet és a zeneszerzés között. Ez utóbbi hivatását leginkább nyaranta, szülőhazájában gyakorolta, ám emellett arra is maradt még energiája, hogy az ottani zenei élet fellendítésén munkálkodjon: az I. világháború idején, amikor mindvégig Romániában élt, zenekart és zeneszerzői díjat alapított, s 1921-ben létrehozta az első román nemzeti operatársulatot, melynek első előadásán a Lohengrint vezényelte.
Enescu zeneszerzői pályafutásának mintegy 70 éve alatt meglepően sokféle stílusban komponált. Bécsi és korai párizsi tanulóéveinek műveiben erős Schumann- és Brahms hatás érezhető, amit aztán hamarosan kiegészítettek a francia zenei benyomások. Már korán megjelentek darabjaiban a román népzene elemei is (1901-ben keletkezett két Román rapszódiája máig legnépszerűbb művei közé tartozik). 1905-ös I. szimfóniáján megint csak a német romantika, mindenekelőtt Wagner Trisztánja hagyott nyomot – ugyanakkora a komponista 1903 és 1915 között egy sor neoklasszikus/neobarokk művet is írt.
Az 1914-ben elkészült második szimfóniával kapcsolatban általában Richard Strauss nevét szokták emlegetni: a mű harmóniavilága, sűrű, bonyolult zenei szövete és hangszerelése is egyértelműen a nagy későromantikus mester zenéjével (mindenekelőtt a Saloméval és az Elektrával) mutat rokonságot. A klasszikus, négytételes szimfónia-modellel szemben a 23 éves Enescu II. szimfóniája három tételes: három szonátaformájú tétel követi benne egymást, scherzo nélkül. A mű egyik legvonzóbb tulajdonsága a hangzás szépsége, gazdagsága, s a zene áradó, szinte túlcsorduló életereje: a nyitótétel kezdetének ellenállhatatlan lendülete és napfényes ragyogása akár Mendelssohn (szintén A-dúr) Olasz szimfóniáját is eszünkbe juttathatja. Az egész darabon végigvonuló jellegzetesség továbbá a zenepolifon jellege, állandóan változó, mozgó, vibráló rétegekből, motívumokból és hangszínekből kialakuló, magával ragadó folyamata. (Mindezt nem könnyű megszólaltatni; talán ez is az oka annak, hogy a művet a zeneszerző életében csak egyetlen egyszer adták elő, s hogy napjainkban sem túlságosan gyakran szólal meg a koncertpódiumokon.) A szimfónia sugárzóan pozitív alaphangját csak a finale terjedelmes lassú bevezetése töri meg ideig-óráig: a háttérben állandóan jelen lévő dobütések baljós hangulatot teremtenek. A tétel végére azonban eloszlanak a sötét felhők, s a diadalmas befejezés ismét optimizmust sugároz.