Önmagában az, hogy egy tételnek négy különféle változata is megszületett Beethoven képzeletében, nem mondható különlegesnek: a ránk maradt vázlatfüzetekből jól látható, hogy akár csak egy-egy téma kialakulásának is ennél sokkalta több állomása lehetett a komponista műhelyében, csakhogy ezek a köztes formák legtöbbnyire csupán utalásszerűen, vázlatok formájában kerültek feljegyzésre. A Fidelio bemutatójának és későbbi felújításainak sürgető határidői azonban ezeknek az eredendően még bizonytalanabb kontúrú változatoknak a teljessé formálására bírták a zeneszerzőt, s így e különleges esetben nem több lezáratlan vázlattal és egyetlen végleges műformával, hanem négy kész kompozícióval állunk szemben, melyek csak egymásra vethetik – utólag – a "befejezetlenség" árnyékát. Nottebohm múlt századi evolucionista felfogását folytatva a négy nyitányt a legtöbb kutató egyetlen fejlődésláncra próbálja illeszteni – a következtetések azonban nem egészen egységesek. A feltételezett időrendben ugyanis az I. Leonóra-nyitány – a maga szabadabb formálásával, illetve Florestan börtönbéli áriájának, majd a szabadulás zenéjének idézetével – éppoly joggal állítható a II. és a III. elé (azok lazább szerkesztésű elődjeként), mint azok után (az ismét a semlegesebb, kevésbé drámai megközelítést választó Fidelio-nyitányhoz vezető lépcsőnek tekintve azt). A II. és a (szinte slágerré lett) III. Leonóra-nyitány közti kapcsolat azonban egyértelmű. Előbbi az 1805. november 20-i bemutatón, utóbbi az 1806. március 29-i felújításkor szólalt meg, s ezzel összhangban a III. zártabb, drámailag tömörebb formában valósítja meg a már a II.-ban is nyilvánvaló célt, a teljes opera mondanivalójának hangszeres megfogalmazását. Az említett Florestan-ária mindkettőben immár melléktémaként jelenik meg, a II. azonban – szemben a III.-nak az eredeti nyitány-funkciótól szinte már teljesen elszakadó szimfonizmusával – még szabadabban építkezik: a lassú bevezetés szokatlanul hosszú, s a szabadító trombitafanfár (amely, ismét eltérően a III.-tól, még nem pontos idézete az operabélinek) csak a nyitány végén jelenik meg, s nem követi a gyors rész visszatérése.