I. Largo II. Allegretto III. Allegretto
Dmitrij Sosztakovics (1906-1975.) 1966-ban született Második gordonkaversenye – a hat évvel korábbi Elsőhöz hasonlóan – Msztyiszlav Rosztropovics számára készült, s ő is mutatta be azt a zeneszerző 60. születésnapjára rendezett ünnepi hangversenyen. A kompozíció fontos állomás Sosztakovics pályáján: életművének hagyományos korszakolása szerint az „érett művek” utolsó darabja, míg az op. 127-es hét Blok-dalt már a „kései periódus” kezdetének tekintik. Az ilyesfajta korszakolások persze, amennyire szükségesek a majd' másfélszáz művet termő művészi pálya áttekintéséhez, éppannyira szükségszerűen pontatlanok az egyes korszakok közti határvonalak meghúzásában: a Második gordonkaversenyben valójában már nagyon is felfedezhetőek annak az új szemléletnek, a későbbiekben folyton visszatérő halál-tematikának az első jegyei, amely egyik legjellemzőbb vonása Sosztakovics öregkori műveinek. Eric Roseberry egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a mű semmilyen illuzórikus vigaszt nem nyújt e szomorú világban”, és lényegében „egy zeneszerző önéletrajza, aki most először döbbent rá saját személyes halandóságára”. A g-moll alaphangnemű versenymű első tételének már szokatlan, sóhajmotívumos gordonkaszólóval való indítása megteremti a végig uralkodó meditatív hangulatot. A tétel középrésze ugyan megélénkül valamelyest, de az átmeneti enyhülés végül a szólista dobütésekkel megszakított, kísértetiesen reménytelen monológjába torkollik. A második tétel ismét szólóval kezdődik: a csellista a „Perecet, perecet vegyenek!” (Bubliki, kupitye bubliki) kezdetű közismert orosz dalt kezdi játszani. A népszerű dallam megjelenése azonban – megint csak Sosztakovicsra nagyon jellemző módon – korántsem jelenti a nyitótétel feszültségének oldódását: a melódia cirkuszi hangulatot idéző banalitása inkább értetlen közönyt, elfojtott tragédiát sejtet. Tételszünet nélkül, a rezek dobpergéssel kísért fanfárjaival indul a finálé, melyet leginkább homlokegyenest ellenkező karakterű elemekből építkező „kollázsnak” mondhatnánk. A hangulat-darabkák váltogatása persze valójában nyilvánvalóan valamilyen belső programot követ, hisz Sosztakovics közismerten úgy tartotta, hogy „a szimfónia, kvartett vagy szonáta szerzője megteheti, hogy nem jelenti ki e művek ťprogramjátŤ, de kötelessége, hogy legyen ilyen programja, mint művének eszmei alapja.” Bizonyára egészen konkrét, de a hallgató fantáziájára bízott jelentéssel bír itt a Borisz Godunov kezdőmotívumának (lá-ti-dó-ti-lá-re) és e motívum különféle variációinak megjelenése, majd a második tétel dalkezdetének hátborzongatóan fájdalmas visszaidézése is.