II. (D-dúr) szimfónia, op. 36

I. Adagio molto – Allegro con brio II. Larghetto III. Scherzo. Allegro IV. Finale. Allegro molto

Beethoven II. szimfóniája 1801-1802-ben készült. Bemutatójára 1803. április 5-én került sor, a szerző második, nagy szerzői estjén, a Theater an der Wien-ben. A koncerten maga Beethoven vezényelt. “A szimfóniával kapcsolatban mindenütt hivatkoznak az 1802. október 6-án kelt híres Heiligenstadti Testamentumra és az abban megnyilvánuló kétségbeesett hangulatra. A szimfónia zenéje azonban valósággal szöges ellentéte mindenfajta kétségbeesésnek: fiatalos, tüzes erő és életvidám energia jellemzi. Hogyan magyarázhatjuk ezt az ellentmondást? Lehetséges-e, hogy ugyanaz a Beethoven komponálta a II. szimfónia fiatalos erőtől és vidámságtól duzzadó zenéjét, mint aki 1802 októberében – az öngyilkosság határán állva – papírra vetette a Heiligensadti Testamentum kétségbeesett gondolatait?” A kérdést Bartha Dénes fogalmazta meg. Őt nem elégítette ki az a magyarázat, hogy a II. szimfónia afféle “hősies hazugság”, a testamentum eleven cáfolata, melyben Beethoven “kétségbeesett erőfeszítéssel legyűri a süketsége okozta depressziót”. A betegség démonának hősies legyőzésére ugyanis nem a II. szimfóniában vállalkozik Beethoven – véli Bartha Dénes -, hanem a mindjárt utána megkezdett Eroica szimfóniában.

A II. szimfónia óriási előrelépés. Az I. szimfóniához képest merész és kísérletező. Beethoven az első tételt most is lassú bevezetővel indítja, de a megelőző szimfóniához képest ez az Adagio jóval jelentékenyebb és súlyosabb. Az exponált témák között váratlanul felbukkan egy jellegzetes moll-téma, mely a IX. szimfónia nyitótételét vetíti előre. Ez a témaötlet aztán a tétel főrészében többször felbukkan: Beethoven az expozíció zárótémáját alakítja ki belőle oly módon, hogy összekapcsolja a főtémával; ezenkívül fontos szerepet játszik a kidolgozásban is. A tétel koncentráltsága és dimenziója az Eroica szimfónia világát vetíti előre.

A Larghetto feliratú lassú tétel Beethoven egyik leghosszabb, legpoétikusabb, melódiáit már-már pazarló bőkezűséggel felvonultató kompozíciója. “Első munkáim nem úgy jelentek meg, mint ahogy először leírtam azokat; amikor néhány évvel a komponálás után átnéztem első kézirataimat, azt kérdeztem magamtól, nem voltam-e őrült, hogy annyit belesűrítettem egyetlen darabba, amennyi 20 darab kompozíciójához is elég lett volna.” Lehetséges, hogy a II. szimfónia lassúja ennek az ifjúkori “pazarlásnak” a nyomait viseli?

A III. tétel Beethoven e korszakban írt legmerészebb munkái közé tartozik. Jelentőségét az is növeli, hogy ez a szerző első, címében is jelzett zenekari scherzója. A legszokatlanabb és a kortársak számára a legtöbb fejtörést okozó tétel a kompozíció fináléja, egy korabeli újságíró szerint “az egész szimfónia olyan, mint valami megsebesített, görcsösen vonagló sárkány, mely nem akar megdögleni és utolsó vonaglásában, a fináléban, őrülten csapkod a farkával maga körül“.