II. (c-moll) szimfónia, op. 17

I. Andante sostenuto – Allegro vivo II. Andantino marziale, quasi moderato III. Scherzo. Allegro molto vivace IV. Finale. Moderato assai – Allegro vivo

 

Csajkovszkij színrelépésével Oroszországnak első ízben volt olyan zeneszerzője, aki briliáns technika és rendkívüli melodikus véna birtokában egyszersmind erőteljes nemzeti identitással is rendelkezett.

 

 Korábban az orosz nemzeti jelleget gyakran a technikai tökély ellen játszották ki. A nemzeti iskola vezetője, Milij Balakirjev, tehetséges fiatal műkedvelők kis csoportját gyűjtötte maga mellé (Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borogyin, Kjui); ez a csoport, mely az “Ötök” néven vált ismertté, nem kis bizalmatlansággal nézte a szentpétervári konzervatóriumban folyó munkát. A konzervatóriumot Anton Rubinstein, az orosz születésű, de németes képzettségű, német-zsidó származású zongoravirtuóz és zeneszerző alapította 1862-ben. Később a két tábor közelebb került egymáshoz és végül egybe is olvadt, hiszen Rimszkij-Korszakov, aki addigra régen kinőtte amatőr mivoltát, a konzervatórium nagytekintélyű professzora lett. Bármilyen jelentősek is azonban az “Ötök” tagjainak hangszeres művei, végül is Csajkovszkijnak adatott meg, hogy a szimfónia műfajában teljesen nemzetközivé tegye az orosz zenét.

 

Csajkovszkij egyesítette magában a két iskola legfontosabb erényeit. Miután Rubinstein első zeneszerzés-osztályában végzett (1866), első remekművét, a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát Balakirjev irányítása alatt írta 1869-ben. Csajkovszkij osztotta a Balakirjev-kör lelkesedését az orosz népzene iránt, és korai műveiben gyakran használt fel népdalokat.  Harminckét éves volt, amikor elhatározta, hogy olyan szimfóniát ír, amelynek szinte teljes dallamanyaga népdalokra épül. A zeneszerző halála után ez a mű a “Kisorosz” (vagyis “ukrán”) melléknevet kapta a nagyszámú ukrán népdalidézet miatt.

 

Az 1873-es moszkvai ősbemutatónak nagy sikere volt: Csajkovszkijt babérkoszorúval és ezüst kehellyel tüntették ki. A zeneszerző azonban elégedetlen volt művével, és néhány évvel később, 1879-ben, teljesen átdolgozta. Az első tételt vadonatúj zenével helyettesítette, a második és harmadik tételen jelentős módosításokat hajtott végre; az utolsó tételt azonban változatlanul hagyta. Az új verziót 1881-ben mutatták be Szentpétervárott, ismét óriási sikerrel.
A II. szimfónia első verziója és átdolgozása között eltelt években Csajkovszkij megírta I. zongoraversenyét, a Hegedűversenyt és az Anyegin című operát. Joggal érezhette hát, hogy nagy utat tett meg; az új verzióval, mint egy levelében írta, “jó művet csináltam kiforratlan, közepes szimfóniámból”.

 

Az első tétel panaszos hangú ukrán dallammal kezdődik, melyet a kürt ad elő kíséret nélkül; később a dallamot az egész zenekar átveszi. Sok izgalmas drámai mozzanat után a kürt – a csellók és nagybőgők pengetett hangjainak kíséretében – megismétli az első témát eredeti formájában. 

 

A második tétel indulótémája Csajkovszkij korai, sikertelen operájából, az Undinéből származik; a melléktéma pedig “Az én guzsalyam” kezdetű népdal.
A harmadik tétel pezsgő iramú, meglepő zenekari effektusokban gazdag. A trió (középrész) ismét népdal, ezúttal táncdallam, melynek hangsúlyai sokszor a legváratlanabb helyeken jelennek meg.

 

A finálé “A daru” cimű ukrán táncdallamon alapszik, melyet többféle hangszerelésben is hallunk. Végül a dallam méltóságteljes fanfárrá alakul át; így éri el nagyhatású befejezését a szimfónia.