II. (B-dúr) zongoraverseny, op. 19

I. Allegro con brio II. Adagio III. Rondo. Molto allegro

 

1800. december 15-én Beethoven levelet írt barátjának, F. A. Hoffmeister zeneszerzőnek és zeneműkiadónak, aki nem sokkal korábban költözött Bécsből Lipcsébe. Beethoven felajánlott Hoffmeisternek “egy zongoraversenyt, amelyet nem tekintek legjobb műveim egyikének, … de azért nem hoz Rád szégyent, ha kiadod”. Beethoven talán egy kissé túl szigorú volt ezzel a művével, a B-dúr koncerttel, melyen szokatlanul hosszú ideig dolgozott. Az első vázlatok még a bonni évekből származnak, és bár a mű 1795-ben elhangzott nyilvánosan, Beethoven folyamatosan revideálta egészen a publikálásig. (A C-dúr koncert később keletkezett, de előbb jelent meg nyomtatásban, ezért kapta az I-es sorszámot.)

 

Bár Mozart hatása félreismerhetetlen a B-dúr koncertben, a mű mégis világossá teszi, hogyan hódíthatta meg a fiatal zongorista-zeneszerző a bécsi zeneéletet néhány évvel megérkezése után. A mozarti formát olyan eredeti módon és akkora fantáziával kezelte, mint senki más.

 

A mű meglepetései közé tartozik a terjedelmes moll-kitérő rögtön a nyitóütemek után, és az a mód, ahogy Beethoven egy-egy gondolatot egy kisszekunddal magasabban megismétel – ez az eljárás későbbi műveiben is gyakran visszatér. A szóló szakaszokban a lírai-melodikus elem dominál, bár nem hiányoznak a virtuóz szakaszok, sőt az erőteljes, perkusszív pillanatok sem. Az első tétel kadenciája 1809-ből, az Esz-dúr koncert évéből származik, és világosan mutatja Beethoven középső periódusának stílusjegyeit. A kadencia előbb polifon módon, majd virtuóz futamok formájában dolgozza fel a főtémát.

 

A lassú tétel halkan indul, lírai cantabile dallammal, de a hatodik ütemre, Beethovenre jellemző módon, már eléri a fortisszimót. A szólóhangszer gazdag díszítésekkel látja el a témát, és a tétel végét rendkívüli intenzitású kiírt kadenciával készíti elő. Ez a szakasz, melyet a szokásos, kadenciát bevezető akkord (az úgynevezett kvartszext) vezet be, Beethoven utasítása szerint con gran espressione (nagy kifejezőerővel) játszandó. A zeneszerző másik előírása senza sordino, vagyis a jobbpedált lenyomva kell tartani, hogy a húrok rezgése ne haljon el. (Ugyanezt az effektust használta Beethoven később a “Holdfény”-szonátában.)
A finále főtémájának legjellegzetesebb mozzanata az ütemsúlyra eső rövid nyolcadhang, melyet hosszabb, sforzando-val (hangsúlyjellel) ellátott negyedhang követ.  Beethoven stílusára mindvégig jellemzőek maradtak az ilyenfajta hangsúlyok az eredetileg súlytalan ütemrészeken. A B-dúr koncertben különös jelentőséget kölcsönöz ennek a stílusjegynek a tétel közepén megjelenő variáns, amelyben a nyolcadhang a súlyos ütemrészről a megelőző ütem súlytalan részére tolódik előre – csekély, de nagyon jelentős és hallható különbség. A tétel egyébként szabályos szonátarondó, melyben az élénk főtéma nyugodtabb mozgású második témával, majd egy szenvedélyes, g-moll hangnemű központi epizóddal váltakozik.