Az 1. szvit az utolsó olyan kompozíció, amely még a Kossuth – szimfónia sikerét követő alkotói lendületben született. Egy korszak végén áll, mely után másfél – kétévnyi hallgatás következett; Bartók egészen 1907–ig nem fejezte be újabb eredeti kompozícióit.

A sokféle és sokfelől jövő hatás erősen érződik ezen az ifjúkori kompozíción. A szvit tagadhatatlanul egy fiatalember alkotása, aki még nem talált rá saját egyéni hangjára és megnyerő naivitással használja mindazt, ami a legkülönfélébb forrásokból az útjába kerül. A mű leginkább a Kossuth – szimfóniával hozható rokonságba, amennyiben a verbunkos dallamok képviselte magyaros stílust ötvözi Wagner és Richard Strauss nyelvezetével. Egy angol kritikus, Cecil Gray mutatott rá, hogy az I. szvit indítása a Mesterdalnokok előjátékának hangulatát idézi.

Bartók feljegyzése szerint a szvit 1905. március – június között készült Bécsben és még ugyanez év őszén, november 29-én el is hangzott a Bécsi Filharmonikus Zenekar előadásában Ferdinand Löwe vezényletével. Magyarországon először 1907. május 15-én, a Zeneakadémia új épületének megnyitó ünnepségén adták elő, az öt tételes mű azonban mindkét bemutatón tételek kihagyásával hangzott el. Bécsben a második ( Poco adagio) , a budapesti koncerten pedig a harmadik ( Presto) és a negyedik ( Moderato) tétel nélkül játszották. A művet teljes egészében először csak 1909-ben adták elő a Zeneakadémián, Hubay Jenő vezényletével, de Bartók még évekkel később is kénytelen volt tiltakozni a szvit önkényesen lerövidített előadása ellen.