I. szimfónia, H. 289

I. Moderato II. Allegro. Poco moderato. Allegro come prima III. Largo IV. Allegro non troppo

 

Korántsem véletlen, hogy Bohuslav Martinu mind a hat szimfóniáját amerikai emigrációs évei alatt írta. Bár korábban is próbálkozott már a műfajjal (amiről egy-két, eredetileg szimfóniatételnek szánt mű tanúskodik), Franciaországban, ahol a két világháború között élt, a szimfónia meglehetősen elavult műfajnak számított, és a cseh zeneszerző zenekari művei sokáig más formákat követtek (különösen kedvelte az általa új életre keltett barokk concerto grossót). Amerikában ezzel szemben virágzott a szimfóniaírás, főként a nagyzenekarok jóvoltából, melyek keresték az új műveket, és, ami még fontosabb, megrendeléseket is adtak rájuk. Az új zene támogatása terén a zenekarok között első helyen álltak a Bostoni Szimfonikusok, Serge Koussevitzkyvel az élükön. Az orosz származású maestro, korának egyik legjelentősebb zenei mecénása, nem feledkezett meg régi barátjáról, amikor Martinu, a háború elől menekülve, Amerikába érkezett. Koussevitzky felesége, Natalie nem sokkal korábban hunyt el, és a karmester kívánsága az volt, hogy az új szimfóniát szerzője az ő emlékének ajánlja. (Ugyancsak Natalie Koussevitzky emlékének ajánlotta többek között Ódá-ját Stravinsky, Peter Grimes c. operáját Britten, és zenekari Concertóját Bartók.)

 

Az 52 éves Martinu nagyon is tudatában volt a hagyományos négytételes szimfóniával szemben támasztott strukturális és esztétikai elvárásoknak. A műfaj, mint a zeneszerző az ősbemutató műsorfüzetében írta, egyfajta “emelkedett gondolkodást” követelt, de meggyőződése szerint az “emelkedett gondolkodás”-nak a lehető legegyszerűbb alapelemekből kellett kibontakoznia. Ilyen alapelem az a két akkord – h-moll és H-dúr, több párhuzamos kromatikus futammal összekötve -, amely a szimfóniát indítja, és amely a harmadik és negyedik tételben is visszatér. Ez a jellegzetes, talán kissé “franciás” indítás hamarosan átadja a helyét egy Janácekre emlékeztető, táncos léptű, de szabálytalan beosztású új témának. A 6/8-os metrum különböző ritmuskombinációiból igen változatos, formailag egységes, de a hagyományos szonátaforma keretei közé nem beszorítható tétel alakul ki, melynek végén újra megjelenik a moll-dúr nyitógondolat.

 

A második tétel ezzel szemben hagyományos scherzo-forma, trió-középrésszel és változatlan scherzo-visszatéréssel. Különlegessége az aszimmetrikus ritmikában meg a hangszerelésben rejlik. Martinu zenekarának sajátos színt kölcsönöz a zongora, mely teljesen beleolvad a zenekari hangzásba. A nyugodtabb tempójú triószakaszban a vonósok egyáltalán nem szerepelnek.

 

A Largo félreérthetetlenül gyászzene; hangulata a maga módján nem áll messze Sosztakovics V.-jének, a hagyomány szerint Sztálin áldozatait sirató lassú tételétől (melyet Martinu aligha ismerhetett). Nem sokkal a tétel komponálása előtt érkezett a hír, hogy a nácik kiirtották Lidice cseh falu szinte egész lakosságát. Egy évvel később Martinu önálló darabot irt Lidice emlékére, de Harry Halbreich zenetudósnak, a Martinu-művek katalógusa szerzőjének, bizonyára igaza van, amikor ezt a Largót összefüggésbe hozza a zeneszerző szülőhelyétől nem messze elkövetett mészárlással. Különös véletlen folytán a Sosztakovics-largo egy jellegzetes háromhangos motívuma itt is megjelenik, és mindkét tétel formája hasonló crescendo-decrescendo ívet ír le. Martinu kromatikus harmóniavilága azonban természetesen teljesen más, mint orosz kortársáé.

 

A zárótétel könnyed táncritmusokkal indul, és onnan halad – az első tétel lírai hangjának visszaidézésén keresztül – a diadalmas hangú végső ütemek felé.