Gustav Mahler első szimfóniáját Budapesten mutatták be, 1889. november 20-án. Mahler ebben az időben az Operaház igazgatója volt, természetesnek tartotta tehát, hogy új alkotása a magyar fővárosban hangozzék el először. A bemutató vegyes fogadtatásra talált. A közönség egy része lelkesedett, a kritikusok kevésbé. Még gúnyrajz is megjelent az egyik lapban  „A Malér-Szyfónia” címmel. A „symphoniai költemény”-nek hirdetett darabhoz a szerző nem adott bővebb ismertetést, a korabeli plakát csak annyit árult el, hogy a mű két részből áll, az elsőbe az első három tétel (1. Bevezetés és Allegro commodo, 2. Andante 3. Scherzo), a másodikba a negyedik és ötödik tartozik (4. A la pompes funebres 5. Molto appassionato – NB. érdekes ezeket a feliratokat a végleges tempójelzésekkel összevetni). A hangverseny után Mahler bensőséges hangú köszönőlevelet írt a Filharmóniai Társaság tagjainak, amelyben elismerését fejezte ki a kiváló előadásért.

Egy későbbi, weimari koncerthez rövid programismertetés is készült. Ezek szerint a mű címe Jean Paul regényét idézné: „Titán”. Az első rész alcíme: „Az ifjúság napjaiból – Virág-, Gyümölcs- és Tövisdarabok”. A tételek pedig a következők: 1. A végtelen tavasz (ez Mahler fejtegetése szerint a természet ébredését ábrázolja a hosszú téli álomból) 2. A virágok fejezete 3. „Dagadó vitorlákkal”. A második rész pedig a Commedia humana volna, amely a „Csütörtököt mondott” tétellel kezdődik és a Dall’inferno al Paradiso tétellel zárul.

Utóbb aztán, úgy tűnik, a komponista belátta, nem sokat ér ez a magyarázat. Kissé át is alakította a hatalmas kompozíciót, s kihagyta belőle a második tételt. A négytételes verzió mellé pedig nem adott többé programot. Ma általában ezt a négyrészes változatot játsszák gyakrabban – a kihagyott tétel pedig olykor önmagában, Blumine címmel hangzik el koncerteken.

A nyitódarab különlegesen hosszú lassú bevezetővel indul. Sokáig szól egy magas, tartott „a” hang, ez hallatlan feszültséget teremt, a várakozás érzését kelti fel. Mellette csak témafoszlányok hangzanak. Egy kvart-hangközbe fognak bele újra és újra a hangszerek. Végül ezzel a kvarttal indul az első, immár téma-rangú melódia, s kezdődik a gyorsabb tempójú, nagyjából szonáta-szerkezetű főrész. A dallam nem más, mint a Vándorlegény-dalok második tételének dallama.  A csendes, egyszerű, szelíd Blumine utáni Scherzo igen energikus zene – a huszadik századot megélt embert nem feltétlenül rokonszenves korok harsányságára emlékezteti (az Orwell-regényből alkotott 1984 című film indulózenéi juthatnak például eszünkbe). A középrész annál döbbenetesebb: nosztalgia egy letűnt, meghitt, de végérvényesen elveszett világ után (az előbbi hasonlatnál maradva: mintha W. Smith, az 1984 főhőse az ócskásboltba belépve hirtelen szembetalálná magát a megtagadott múlt ezernyi, tönkrement-törött emlékével).

Az ötrészes verzióban negyedik, a véglegesben harmadik tétel talán a legeredetibb a darabban. Kezdetén a timpani egyenletes ütései mellett bőgő intonálja azt a dallamot, amelyet szinte egész Európa ismert, különféle szövegekkel (a franciák Frere Jacques szöveggel énekelték, nálunk János bácsi, keljen fel szöveggel terjedt el). A furcsa, vulgáris dallam után olyan témák, ötletek következnek, amelyeket ma a klezmerzenekarok előadásairól ismerhetünk. Majd katonazene szól. Ahogy azt Mahler egy alkalommal bevallotta, a kísérteties zenei látomást egy gyerekkorában látott, Csehországban közismert kép inspirálta: a vadász temetése. A metszet formában sokszorosított ábrán a vadászt az állatok kísérik el utolsó útjára. Nyuszik húzzák a koporsót, őzikék zokognak mögötte, a menetet katonabanda követi… A bizarr gyászmenet után a középrészben ismét a Vándorlegény-dalok egy részlete tűnik fel, a záródal végének hosszabb szakasza. Majd újra kezdődik a menet, fél hanggal feljebb, mint először. A finale hallatlanul szenvedélyes. Egy pillanatra mintha a képzeletbeli hős teljes összeroppanását jelenítené meg. Végül mégis diadalmas hangzatok zárják a kompozíciót.