„Beethoven tizedikje” – hamar ráragadt Brahms c-moll szimfóniájára ez az epitheton ornans. Már a nagy tekintélyű karmester és zongoraművész, Hans von Bülow is így emlegette a darabot. Jó okkal. A 19. század derekán, második felében sokan érezték úgy, hogy Beethoven halála után a zenekari szimfónia műfajában nem sok érdemleges történt. Schubert szimfóniái lényegében a Beethoven-művek mellett (s nem után) keletkeztek, a jelesebb szerzők közül legfeljebb Schumann vagy Mendelssohn alkotásai számíthattak kivételnek (bár Schumann négy szimfóniája a 19. században nem volt különösebben népszerű). Berlioz, Liszt pedig más irányba haladt, a programzene megteremtése felé – amelyet egyesek az „igazi”, szavak magyarázatára nem szoruló muzsika elárulásának tartottak. Most, 1876-ban végre megszületett a mű, amely méltóképp folytatja Beethoven örökségét – lelkesedhettek a programzenét elvből ellenző kritikusok. Az utolsó tételben ráadásul egy szárnyalóan szép melódia Beethoven Kilencedikjére emlékeztethette a bemutató hallgatóságát. Brahms ugyan énekes szólistákat, kórust nem alkalmaz, a fináléban azonban ugyanúgy hosszan készít elő egy himnikus dallamot, mint Beethoven az Örömódát.

Az előző tételekben a Beethoven művészetével való rokonság ugyancsak kétségtelen, bár talán kevésbé nyilvánvaló. A lassú Andante sostenuto szelídebb, csendesebb, mint Beethoven lassú zenéi, a harmadik, az Allegretto grazioso pedig a régi szerenádok világát idézi fel a megszépítő messzeségből, a Beethovenre cseppet sem jellemző nosztalgiával. Mindezek a tételek néhány hónap alatt, az ihlet lázában keletkeztek, röviddel a premier előtt. Az első tétel viszont elképesztően hosszú munka során nyerte el végleges alakját. Már az ötvenes években felvázolt hozzá ötleteket a komponista. 1862-ben végig is írt egy verziót, eljátszotta Schumann özvegyének, aki lelkesedett a darabért. Utóbb azonban ezt a verziót is alaposan átalakította. A meghökkentően hatásos, hatalmas energiával, fortissimo kezdődő, dobütésekkel kísért bevezető például csak a hetvenes évek közepén került a szonátaszerkezetű tétel élére.