I. kantáta, op. 29

I. Getragen – Lebhaft II. Leicht bewegt III. Ruhig

 

Az I. kantáta 1939 novemberében készült el. A háromtételes darab Hildegard Jone három versét veszi alapul, mint a harmincas évek közepétől Webern valamennyi szöveges alkotása. A költőnő kétségkívül nem tartozott a nagy alkotó személyiségek közé: a világirodalmi lexikonban egyetlen sort sem találunk róla. De azért hiba volna alábecsülni műveinek értékét. Joseph Humplick szobrászművész felesége, aki a régi görög “ión” művészet iránti vonzalma miatt vette fel a “Jone” költői nevet (leánykorában Hildegard Hubernek hívták), kétségtelen művészi erővel tudott megfogalmazni olyan gondolatokat, amelyek az egyre rettenetesebb napi valóságtól teljesen elforduló komponista számára egyfajta vigaszt, szellemi menedéket adtak. A kantátához kiválasztott versek közül az elsőben Webernt talán a zenei illusztráció lehetőségei is megragadták. Az “Ige felhőjéből” lecsapó, élet-gyújtó fényvillám erőteljes effektust sugallt, a nyomában keletkező, majd elenyésző dörgés ugyancsak érdekes hanghatást. Az első tétel első taktusa mintha a teremtő Igét magát jelképezné: három nyugodt, majdnem-szimmetrikus akkordot hallunk egy szünettel induló 7/2-es ütemben (a 7-es számot is lehet jelképesen értelmezni, hiszen a szentháromság hármasságát és a földi világ négyességét – négy világtáj, négy évszak, stb. – egyesíti).  A következő pillanatban élénk (“lebhaft”) zenei anyag szegeződik szembe a nyugalmat sugárzó kezdettel. Mintha a szellemi és anyagi lét kettősségét láttatná Webern. A darab folyamán a kettő fokozatosan eggyé válik. A “villámcsapásnak” megfelelő nyers ütőeffektus közvetlenül a kórus belépése előtt hangzik fel először. Az “elenyészést” pedig a zene azzal teszi érzékletessé, hogy a korábban józan-egyszerű fúvós- és vonóshangokon bemutatkozó harmóniák a darab végére finoman csengő, halk színhangszereken szólalnak meg (a tétel utolsó hangzata pl. a hárfáé, mellette triangulum szól). Mindez igen szigorú, dodekafón szerkezettel párosul: minden egyes hang az alapul választott tizenkét hangú sor valamilyen változatának (tükör, rák vagy tükörrák-fordításának, illetve ezek transzpozícióinak) része. A középső tétel a változatosság kedvéért zenekari ária, szopránszólóra, az előzőhöz hasonlóan szigorú dodekafón szerkesztéssel. Végül a harmadik az elsőre rímel, többek közt azzal is, hogy ismét szerepet kap benne a kórus. A tragikus sorsú komponista soha nem hallhatta darabjának előadását. Az csak majd egy évvel halála után szólalt meg nyilvános hangversenyen, 1946. július 12-én, Londonban.