Brahms már korán a szívébe zárta a magyar cigányzenét. Egész életében szerette ezt a gazdagon díszített, virtuóz és tüzes stílust, mely Európa-szerte népszerű volt a XIX. században. Fiatal tizenévesként ismerkedett meg vele, amikor Reményi Edével, a híres magyar hegedűssel turnézott, zongorakíséreteket improvizálva Reményi cigány fantáziáihoz. Robert és Clara Schumann gyermekeit, mint egyikük később leírta, szívesen szórakoztatta „csodálatos, melankolikus magyar dallamokkal”.

Brahmsra mélyen hatott ez a zene, amely jótékonyan ellensúlyozta műveinek gyakran sötét és tragikus hangulatát. A magyar cigányzene nyomai megtalálhatók olyan nagyszabású kompozíciókban, mint a g-moll zongoranégyes, a Hegedűverseny vagy a Kettősverseny, hogy csak néhány példát említsünk. Valamennyi említett mű fináléjában a magyar cigányos stílus oldja fel a korábbi tételek feszültségeit.

A Magyar táncokban Brahms önmagukban és önmagukért használta fel a cigányzenét. Ritkán engedte meg magának, hogy annyira fellazítson, mint ezekben az eredetileg zongora-négykezesként komponált művekben. (A hangversenyünkön megszólaló táncok az egyetlenek, amelyeket Brahms maga írt át zenekarra.) Ezt a zenét hallgatva, könnyű magunk elé képzelni Brahmsot, az öregedő agglegényt, ahogy Jan Swafford ábrázolta 1997-es életrajzában: „Órákig tudott üldögélni a Café Czarda fái alatt a Praterben, korsó sörök mellett, hallgatva a cigánybandákat, akik mindig különös tűzzel játszottak, ha látták, hogy ott van a Herr Professor”.