Max Bruch (1838–1920) a német romantikus zene képzeletbeli térképén a Mendelssohn, Schumann és Brahms nevével fémjelzett stílusirányzat közelében helyezkedik el. Bár számos művet alkotott – operákat, oratóriumokat, szimfóniákat, kamarazenét –, napjainkra mégis szinte csak egyetlen kompozíciója, I. hegedűversenye számít repertoárdarabnak a koncertéletben.

Bruch Koblenzben komponálta g-moll hegedűversenyét. Az első változat 1866-ban készült el, ezt be is mutatták a zeneszerző vezényletével. A következő évben azonban Joseph Joachim hegedűművész közreműködésével revideálta a versenyművet, s az új változat 1868 januárjában hangzott el először Joachim előadásában. Bár később még két hegedűversenyt komponált, mégis már életében olyannyira az I. hegedűverseny vált népszerűvé, hogy 1893-ban egy szarkasztikus epigrammában a mű betiltását is kilátásba helyezte.

Bruch nagyjából 25 perces versenyműve Brahms és Mendelssohn hegedűversenyeivel együtt a német romantika hegedűirodalmának harmadik csúcspontja. Akárcsak Mendelssohn e-moll koncertjében, a tételek itt is szinte megszakítás nélkül követik egymást. Az első tétel rendhagyó felirata Vorspiel, azaz előjáték. Kezdetén a hegedű fantáziaszerű szólói váltakoznak a zenekar ütemeivel, majd a tétel formája energikus főtémával, illetve lírai melléktémával bomlik ki. Megállás nélkül következik az Adagio tempójelzésű második tétel, melynek legfőbb ismertetőjegye lírai, áradó dallamossága. A zárótétel karakteres, ritmikus főtémája pedig akár inspirációs forrása is lehetett Brahms nem sokkal később komponált hegedűversenye fináléjának.