I. (fisz-moll) zongoraverseny, op. 1

I. Vivace
II. Andante
III. Allegro vivace

 

A 19. század végén az orosz iskolákban a legjobb jegy, amit diák kaphatott az “5+” volt, vagyis egy ötös egy hozzátoldott plusz-jellel. Amikor 1887-ben a Moszkvai Konzervatórium egyik összhangzattan vizsgáján egy 14 éves diák a mintegy mellékesen hiba nélkül megoldott összhangzattan példák mellett eljátszotta néhány saját darabját, a tanári kar egyik tagja, Pjotr Ilijics Csajkovszkij elkérte a diák vizsgakönyvét, és a már benne lévő “5+” osztályzat mellé további három plusz-jelet írt be. “Akkor pecsételődött meg a sorsom, s lettem hivatalosan is zeneszerző” – emlékezett vissza évekkel később Szergej Rahmanyinov.

 

Pedig zenei tanulmányainak kezdete nem volt éppen zökkenőmentes. A tehetséges de meglehetősen szétszórt fiatalember először a Szentpétervári Konzervatóriumban tanult ösztöndíjjal, de gyenge eredményei alapján az iskola fel akarta függeszteni a támogatását. Zongorista unokabátyja, Alexander Siloti ekkor magához vette az ifjú tehetséget, és beíratta a Moszkvai Konzervatóriumba. Itt a legendásan szigorú Nyikolaj Zverev zongorista-osztályába és Szergej Tanyejev zeneszerzés-osztályába került. A klímaváltozás és a fegyelmet követelő környezet, mint láttuk, sikerrel járt, Rahmanyinov rövid úton a Konzervatórium első számú sztárja lett, annak ellenére, hogy osztálytársa volt a nem kevésbé tehetséges és nem kisebb feltűnést keltett Alekszandr Szkrajbin (1872-1915). 1891-ben kitűnő eredménnyel, a “Nagy Arany Medál” birtokában zárta le tanulmányait, a család vidéki birtokára vonult, és befejezte első olyan művét, melyet érdemesnek tartott arra, hogy opus-számmal lásson el. Július 20-án így ír moszkvai szobatársának: “Július 6-án elkészültem a zongoraversenyem partitúrájával. Jóval hamarabb is befejezhettem volna, de az első tétel után henyéltem egy kicsit, s a maradék két tételt csak július 3-án kezdtem el írni. Ez utóbbiakat két nap alatt megírtam, meghangszereltem. El tudod képzelni, mekkora munka volt! Reggel öttől este nyolcig dolgoztam, úgyhogy rettenetesen elfáradtam a végére. Utána pihentem egy kicsit. Munka közben soha nem vagyok fáradt, sőt kifejezetten élvezem. Mindig akkor tör rám a fáradtság, amikor túl vagyok valami nagy munkán. Elégedett vagyok a concertóval.”

 

1892-ben a Konzervatórium Zenekarának kíséretében mutatta be a művet, ám az elkövetkező 25 évben nem játszotta többet. Minden ezzel kapcsolatos felkérést visszautasított, arra hivatkozva, hogy a darab nem elég jó. 1908-ban aztán így írt egy barátjának: “Tervezem, hogy átnézem az első concertót, hogy eldöntsem, mennyi idő és munka kell az új verzió megírásához, s hogy megéri-e egyáltalán a fáradságot. Természetesen nagyrészt újra kell írni, mert sokkal rosszabb a hangszerelése, mint a zenéje.” Az átdolgozásra végül csak 1917-ben kerül sor, néhány hónappal a forradalom és Rahmanyinov emigrációjának kezdete előtt. Az ekkor már 39. hivatalos opuszánál járó Rahmanyinov egy több évtizedes tapasztalattal rendelkező zeneszerző és zongorista szemével nézte át és komponálta újra a fiatalkori darabot. Noha kezdettől fogva mindenki egyetértett abban, hogy az átdolgozott verzió nagyságrendekkel jobb, mint az eredeti, a 2. és 3. zongoraverseny árnyékából alig-alig volt képes kilépni az 1. zongoraverseny. 1931-ben így ír erről Rahmanyinov egy barátjának: “Ha ma ránézek a fiatalkori műveimre, pontosan látom, mi bennük a felesleges. Újraírtam az első zongoraversenyemet, most már valóban jó. A fiatal kor minden frissessége benne van, és sokkal könnyebben adja magát. Mégsem érdekel senkit. Ha azt mondom Amerikában, hogy az első zongoraversenyt fogom játszani, nem tiltakoznak, de látom az arcukon, hogy jobban örülnének, ha a másodikat vagy a harmadikat játszanám. Elképesztő, hogy mennyi hülyeséget leírtam 19 évesen. Azt hiszem, minden zeneszerzővel így van ez.”

 

A mű a nagy romantikus zongoraversenyek nyomában jár, s bár kimutatható rajta Csajkovszkij, Schumann és Grieg zongoraversenyeinek hatása, a már-már elviselhetetlenül túláradó érzelmesség és az ördögi virtuozitás összetéveszthetetlen rahmanyinovi stílusjegyek. Szokás Rahmanyinovot konzervatív szerzőnek nevezni, amennyiben 20. század eleji szerzőként nem az avantgárd esztétikát követte, hanem saját ízlését. Ám akiknek fontosabb az őszinteségnél a könnyen eredetieskedésbe fulladó újszerűség, azoknak jó szívvel ajánlható az 1. zongoraverseny zárótételének különleges lüktetése, az 1910-es évek zenéiben még kevéssé általánosan alkalmazott váltakozó metrum zeneszerzői fogása.