I. (Esz-dúr) gordonkaverseny, op. 107

I. Allegretto
II. Moderato
III. Cadenza
IV. Allegro con moto




“Legközelebbi nagyobb művem egy koncert lesz gordonkára és zenekarra” – nyilatkozta Sosztakovics 1959 júniusában a Szovjetszkaja Muzikának. “Az első tételt, egy tréfás induló karakterű Allegrettót, már befejeztem. A koncert egészében véve háromtételes lesz. A tartalmáról nehezemre esik valami határozottat mondani. Az ilyesféle kérdések, minden természetességük és egyszerűségük ellenére, mindig is nagyon nehezeknek tűntek a számomra. Hiszen nemritkán megesik, hogy az alkotás folyamatában a mű lényegesen megváltoztatja mind a formáját, mind a kifejezőeszközök körét, sőt akár a műfaját is. Így csupán annyit közölhetek, hogy ezt a versenyművet meglehetősen régóta tervezem. Megírásához az első impulzust Szergej Prokofjev csellóra és zenekarra írott Szimfónia-koncertjével való megismerkedésem adta.” Ami a mű végső formáját illeti, Sosztakovics e nyilatkozatban tanúsított óvatossága nagyon is indokoltnak bizonyult. A komponálás folyamán ugyanis az I.  gordonkaverseny négytételessé duzzadt: az orosz népzene melodikáját idéző lassú második tétel és a rondó-formájú finálé közé óriási, kiírt kadencia került, melyet a zeneszerző végül is önálló, harmadik tételként jelölt meg. A versenyművek körében szokatlannak számító négytételesség pedig egyúttal a mű (a korabeli szovjet terminológiánál maradva) “tartalmát” is mélyen befolyásolta, hiszen az eredendően csupán a virtuozitás megcsillogtatására szolgáló kadencia-rész így valóságos monológgá alakult, melynek lírai őszintesége éles kontrasztot ad a másutt (így például épp a nyitótétel említett “tréfás” indulójában) felbukkanó elidegenített hangzásokkal. Az I. gordonkaversenyt egyébként a zeneszerző még 1959 nyarán befejezte, s október 4-én már a bemutatóra is sor kerülhetett: a Leningrádi Szimfonikusokat Jevgenyij Mravinszkij vezényelte, a szólót pedig az a Msztyiszlav Rosztropovics játszotta, akinek a mű ajánlása is szól.