I. és II. szvit kis zenekarra

Stravinsky kis zenekarra írott, könnyed, néhol szatirikus hangvételű két szvitje korábbi négykezes zongoradarabjainak meghangszerelt változata. Az eredetileg is két sorozatba rendezett négykezeseket Stravinsky úgy komponálta meg, hogy azokat egy zenét tanuló gyermek egy felnőttel együtt elő tudja adni: az első sorozat (1914/1915) három tételében az alsó szólamot, míg a második sorozat (1916/1917) öt tételében a felső szólamot írta lényegesen egyszerűbbre.

Az első sorozatot Stravinsky 1915 februárjában Rómában a Cári Orosz Balett igazgatójával, Szergej Gyagilevvel is eljátszotta, aki – Stravinsky beszámolója szerint – az egyik tétel ihletőjének is tekinthető: „A Polkához érve megmondtam neki, hogy komponálás közben ő járt a fejemben mint cirkuszigazgató a porondon, frakkban és cilinderben, ostorcsattogtatva hajkurászva egy műlovarnőt. Először bosszankodott, nem tudta biztosan, meg kell-e sértődnie, vagy sem. De a végén jót nevettünk rajta.” A második sorozatot Stravinsky idősebb gyermekei számára írta, s 1916-os spanyolországi és 1917-es nápolyi útjának emlékeit is megörökítette benne. A két sorozat tételeit 1917 és 1925 között hangszerelte meg kis zenekarra.
A hangszerelt változatban Stravinsky „újraosztotta” a tételeket, az első szvitbe az egyes nemzeti zenei stílusokra utaló darabok (1. Andante; 2. Napolitana; 3. Espa?ola; 4. Balalaika), míg a másodikba táncok, zsánerdarabok kerültek (1. Induló; 2. Keringő; 3. Polka; 4. Galopp). Időrend szerint a második szvit hangszerelése készült el előbb, 1921-ben egy párizsi mulató felkérésére, egy kis kabarészám közzenéjéül. Ezzel kapcsolatos tapasztalatairól így írt Stravinsky: „Bár zenekarom több mint szerény volt, művemet abban a formában, ahogyan megírtam, csak az első néhány előadáson játszották. Amikor egy hónappal később elmentem, hogy megnézzem, láttam: alig maradt valami abból, amit írtam. Mindent teljesen elrontottak. Egyes hangszerek hiányoztak, egyeseket másokkal helyettesítettek, a zene maga pedig ennek a szánalmas bandának az előadásában felismerhetetlenné vált. Jó lecke volt…”
A rövid tételek zeneileg kettős arcot mutatnak. Egyrészt még Stravinsky „oroszos” korszakának hangvételét idézik, s keletkezési idejüket tekintve is oda sorolhatók, másrészt viszont már a neoklasszikus Stravinsky hangját is felfedezhetjük bennük, különösen a stilizált táncokban, az Alfredo Casellának ajánlott Indulóban, az Erik Satie-nak ajánlott Keringőben és a Szergej Gyagilevnek ajánlott Polkában.