I. (Desz-dúr) zongoraverseny, op. 10

I. Allegro brioso II. Andante assai III. Allegro scherzando

Még szinte el sem végezte tanulmányait, amikor a h%u200Eúszéves Prokofjev valósággal berobbant Oroszország zenei életébe a XX. század elején. A Rahmanyinov későromantikus stílusához szokott, vagy a Szkrjabin miszticizmusával szimpatizáló hallgató úgy érezte, mintha valami brutális hatalom ébresztette volna fel legédesebb álmából, agresszív ritmusokkal és teljesen szokatlan harmóniákkal. Ez az ifjú virtuóz semmiképpen sem volt hajlandó alávetni magát a konvencióknak.

Konsztantyin Szaradzsev, a Kortárs zenei esték nevű moszkvai szervezet alapító karmestere, aki a fiatal Sztravinszkijt is támogatta, hívta meg Prokofjevet, játszaná el bálványromboló művét a sorozat keretében. A kritikusok véleménye megoszlott: volt, aki azonnal kényszerzubbonyt adott volna a zeneszerzőre, de elhangzott olyan jóslat is, hogy Prokofjev lesz az orosz zene következő nagy mestere, Szkrjabin után.

Semmi kétség, az I. zongoraverseny lázadó mű, és Prokofjev még erősebb kihívást intézett az idősebbekhez, amikor diplomakoncertjén is ezt a darabot játszotta az elvárt klasszikus versenymű helyett. De sikerült maga mellé állítania szigorú bíráit, akik első díjjal jutalmazták a darabot. A lázadás győzelemmel végződött.

A versenymű mindössze tizenöt perces, és három tétele szünet nélkül követi egymást. E szűkre szabott keretek között azonban karakterek egész sorát volt képes felvonultatni a fiatal szerző, a grandiózustól a líraiig, és számos példájával szolgált annak a finom zenei iróniának, amely hamarosan legfontosabb stílusjegyeinek egyikévé vált. A nyitótéma egyetlen motívumot ismételget makacsul; ez a téma megjelenik a mű közepén és végén is, ilyenformán egységbe foglalva az egész kompozíciót. Ki tudja miért, Prokofjev a téma három megjelenését “három bálna”-ként emlegette. A “bálnák”-kal kontrasztálnak az első tétel briliáns virtuóz állásai, egy indulóparódia az első tételben meg az ostinato kíséret fölött megjelenő lassabb tempójú zongoraarabeszkek a másodikban. A refrén visszatérése az Andante assai tételbe vezet át, ahol az enfant terrible végre engedélyez magának egy kis romantikus álmodozást. Nemsokára az álmodozó melódiát teljesen “benövik” a virtuóz díszítések, majd a zongoraszólam váratlanul Rahmanyinovhoz méltó, hatalmas akkordmenetekben tör ki. Amikor kissé megnyugszanak a kedélyek, a pengetett vonósok száraz akkordjaival kezdetét veszi a finálé; a mozgalmas főtéma csak később csatlakozik ehhez a kísérethez. Az zongora az első trombitával együtt játssza a melléktémaként megjelenő harci indulót, majd ugyanerre a témára épülő hosszabb kadencia következik. Egy átvezető funkciójú sostenuto szakasz után a tempó ismét gyorsabbá válik, és a mű feltartóztathatatlanul halad a “bálna”-téma diadalmas utolsó megjelenése felé.