I. (d-moll) szimfónia, op. 13.

Rachmaninov (1873-1943.) I. szimfóniája,-elég csak az opusz-számra gondolnunk-, inkább kudarcra, mint sikerre volt ítélve. Pedig az 1895-ben komponált mű két évvel későbbi bemutatója jól indult, hiszen a premier dirigense Glazunov volt. A koncert azonban katasztrófálisan sikerült. A jelenlévő zeneszerző és kritikus Cézar Kjui szerint a darab egy olyan programszimfóniára hasonlított, melynek az egyiptomi hét csapás lehetne a címe. Más kritikusok is hasonló véleményen voltak. Rachmaninov Glazunovot hibáztatta: “Megdöbbentő, hogy egy olyan tehetséges ember, mint Glazunov, ennyire rosszul vezényelje szimfóniámat. Most nem is beszélnék vezénylési technikájáról, inkább zenészi mivoltáról. Semmit sem érez, amikor vezényel. Olyan, mintha az egészből nem értene semmit.” Egy évvel később Rachmaninov felesége úgy emlékezett, hogy Glazunov a koncert napján részeg volt. A bukás annyira megviselte Rachmaninovot, hogy három évig semmit sem komponált, ráadásul olyan mély depresszió kínozta, melyből csak orvosi segítséggel tudott kilábalni. Gyógyulását olyan mesterművek jelzik, mint a két zongorára komponált 2. szvit (op. 17), a g-moll gordonkaszonáta (op. 19), vagy az igen népszerű c-moll zongoraverseny (op. 18). Az I. szimfónia kudarcáért évekkel később Rachmaninov magát okolta: darabja “gyenge, gyermeteg, pacsmagolt és bombasztikus” volt. Az utókor kevésbé szigorúan ítéli meg. Már ebben a műben is számos eredeti megoldás található, brutális gesztusai, a kifejezés feltartóztathatatlan sodrása (különösen a Fináléban), példa nélküli a korabeli orosz zenében, igaz, néha elkalandozik tárgyától s helyenként bőbeszédű. Ám hajlékony ritmusai, áradó lírája, a tematikus anyag gazdaságos kiaknázása – amit Kjui egy kis ötlet értelmetlen ismételgetéseként jellemzett – a majdani stílus kifinomultságát és személyességét jósolja.