I. (D-dúr) hegedűverseny, op. 19.

I. Andantino – Andante assai II. Scherzo. Vivacissimo III. Moderato

 

1917 novemberének bolsevik forradalma előtt néhány hónappal, Oroszország utolsó nyarán Prokofjev (1891-1953) egy Szentpétervár melletti kis faluban komponál, s szokásához híven egyszerre több művön dolgozik: első hegedűversenyén és a Klasszikus szimfónián. Ez utóbbinak újszerűsége a tudatos múltba tekintésben, a hagyományhoz való viszony újraértelmezésében áll, s a hegedűversenyhez hasonlóan a neoklasszikus esztétika elvei szerint készült első művek egyikének tekinthető. “Azt gondoltam akkor, hogy ha Haydn élne, épp úgy komponálna, mint korábban, ugyanakkor biztosan volna műveiben valami újszerű” – fogalmaz évekkel később Prokofjev. Diákként még meghökkentette Pétervár közönségét merész zongoraműveivel, s 1913-as rövid párizsi tartózkodása során részben a párizsi orosz emigránsok (Sztravinszkij, Gyagilev) hatására írt néhány nyers és tekintélyromboló nagyzenekari darabot, de fokozatosan eltávolodott az öncélú polgárpukkasztástól, és a klasszikus tradíció felé fordult.

 

A D-dúr hegedűverseny háromtételes felépítése követi a klasszikus-romantikus versenyművek szerkezeti elvét, ám a megszokott gyors-lassú-gyors elrendezés helyett Prokofjevnél két aránylag lassú tétel fog közre egy gyorsat: a nyitó Andantino álomszerű légkörét megtöri a gunyoros Scherzo – melynek groteszk hangvétele Prokofjev egész életművét végigkíséri -, hogy aztán a Moderato zárótétel megrázóan expresszív dallamosságával és varázslatos hangszerelésével visszahozza a kezdőtétel nyugalmát. A hegedűverseny Brahmsot idéző nyitó témája, mely a zárótétel végén más metrumban és karakterben visszatér, már 1915-ben felmerült Prokofjevben, de a Dosztojevszkij Játékosából írt opera munkája lefoglalta, s az először concertinónak tervezett hegedűversenyhez végül csak 1917-ben tudott hozzákezdeni. “Annyira sajnáltam, hogy egyéb munkák miatt nem tudtam hamarabb visszatérni a hegedű-concertino töprengő, ábrándos kezdetéhez” – jegyezte meg később.

 

A mű bemutatóját eredetileg 1917 novemberére tűzték ki Péterváron, a történelem azonban közbeszólt, s a forradalom hatására távozott Prokofjev magával vitte a kéziratot külföldre. Végül 1923-ban, Párizsban került sor a premierre Koussevitzky vezényletével, s a mű megbukott. Az európai avantgárd legfrissebb hajtásait csócsáló közönség nem tudott mit kezdeni egy ennyire világosan áttekinthető művel. És azoknak is csalódniuk kellett, akik a virtuóz hegedülésben keresték az oly hőn óhajtott modernség hiányának pótlékát: Prokofjev hegedűversenye nem a hegedűs technikáját, hanem zeneiségét teszi próbára. 1924-ben Szigeti József fedezte fel a művet, és számos alkalommal adta elő a következő néhány évben, amivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Prokofjev I. hegedűversenye elfoglalja méltó helyét a zenetörténeti kánonban.