I. (B-dúr, Tavaszi) szimfónia, op. 38

I. Andante un poco maestoso – Allegro molto vivace
II. Larghetto
III. Scherzo. Molto vivace
IV. Allegro animato e grazioso

 

“Már oly sokszor mondták a zeneszerzők bosszantására: Beethoven után fel kell hagyni a szimfonikus tervekkel. S részben igaz is, hogy egyes jelentékenyebb zenekari műveken kívül, melyek azonban szintén inkább csak szerzőjük fejlődésének megítélése szempontjából voltak fontosak, és a nagyközönség vagy a műfaj fejlődése szempontjából nem volt jelentőségük, a legtöbb csak a beethoveni alkotásmódnak volt fénytelen tükörképe” – írja Schumann 1839-ben a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain (Keszi Imre fordítása). Valóban, akkoriban sokan gondolták úgy a zenei életben, hogy Beethoven kilenc remekműve után lehetetlen igazán újat, eredetit alkotni a szimfónia műfajában. Schumann maga ugyan 1832-33-ban nekikezdett egy g-moll szimfónia megírásásának (“Zwickaui” szimfónia), de talán nem véletlen, hogy végül csak a mű első két tételével készült el.

 

A fent idézett Schumann-cikk annak hatására született, hogy a zeneszerző Bécsben meglátogatta Schubert még élő bátyját, Ferdinandot, aki megmutatta neki öccse kéziratban maradt C-dúr szimfóniáját. Schumannt lenyűgözte a darab, és azonnal elküldte Mendelssohnnak Lipcsébe, aki március 21-én vezényelte a “Nagy” C-dúr szimfónia néven közismertté vált mű ősbemutatóját. Fordulópontot jelent ez a nap a műfaj 19. századi történetében. Schubert remekműve tudatosan nem a Beethoven IX. szimfóniája által kijelölt utat követi, ráadásul a romantikus generáció tagjai arra a dilemmájukra is választ találhattak benne, miképpen egyeztethető össze a romantikus kisformák világa a szimfónia hatalmas dimenzióival és közösségi hangjával. A schuberti mű megismerésének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy Mendelssohn végre be tudta fejezni a még 1829-ben elkezdett III. (Skót) szimfóniát és hogy 1841-ben Schumann is megírja a maga I. szimfóniáját.

 

A “Nagy” C-dúr szimfónia által kapott ösztönzésen kívül azonban életrajzi okai is vannak, hogy éppen ebben az időben komponálta Schumann a Tavaszi szimfóniát. A lány apjával folytatott több évnyi huzavona, sőt pereskedés után Clara Wieck és Robert Schumann 1840 szeptemberében végre összeházasodhatott. Az olyannyira áhított s most végre megtalált tartós boldogság ezekben az években hihetetlen alkotói energiákat szabadított fel a zeneszerzőben. 1840-ben 138 dalt komponált, amelyeket a következő esztendőben egy sor szimfonikus alkotás követett: az I. szimfónián kívül ekkor készült a Nyitány, scherzo és finálé, a később háromtételessé bővült a-moll zongoraverseny első tétele, a későbbi IV. szimfónia és egy c-moll szimfónia-vázlat is.

 

A Tavaszi szimfónia fiatalos lendületére jellemző, hogy Schumann-nak mindössze négy napra volt szüksége a mű felvázolásához, és kevesebb mint egy hónappal később már készen is állt a teljes partitúra. A cím Schumanntól ered, akit Adolf Böttger költeményének utolsó sora inspirált: “Im Thale blüht der Frühling auf!” (A völgyben kivirul a Tavasz!). Valóban a tavasz örömhírét zengi ez az alkotás, amely maga is a tavaszvárás hangulatában, januárban és februárban keletkezett. Schumann eredetileg mindegyik tételt címmel látta el (“Frühlingsbeginn” – “Abend” – “Frohe Gespielen” – “Voller Frühling”), azonban a Tavaszi szimfónia mégsem tekinthető programzenei alkotásnak: “Ábrázolni, festeni nem akartam” – írja egy levelében a zeneszerző.

 

A szimfóniát a trombiták és kürtök mottója vezeti be. Ez a fanfárszerű téma szinte szó szerinti idézet Mendelssohn egy évvel korábban írt – szintén B-dúr hangnemű – II. (Lobgesang) szimfóniájából, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy mindkét szerző Schubert már említett “Nagy” C-dúr szimfóniájából meríti a kezdő mottó ötletét. A mottó elnevezést az indokolja, hogy ez a zenei anyag valamiképpen különáll a műben; a többi témától eltérően nem vesz részt a szimfonikus feldolgozás folyamatában, mégis egyfajta viszonyítási pontot jelent, amely a szimfónia különböző témái, tételei között teremt kapcsolatot. Amikor a bevezetés küzdelmei után végre kivilágosodik a táj és “kivirul a Tavasz”, a tétel főtémája a mottó felgyorsított változatával indul, de a Larghetto témája is hangról-hangra magában rejti a mottót. A lassútétel végén a harsonakórus új, lépcsőzetesen lefelé ereszkedő anyagot exponál – ez lesz a scherzo témája. A zárótétel pedig már az önfeledt öröm muzsikája, amely szinte a mendelssohni könnyedség hangján szólal meg.