Liszt Ferenc Hungaria szimfonikus költeménye 1854-re nyerte el többé-kevésbé végleges alakját, ám dallamanyaga jórészt még reformkori eredetű volt, saját és kölcsönzött melódiákat egyaránt ideértve. Legfontosabb az előzmények közül a komponista 1840. évi zongoradarabja: Hősi induló magyar stílusban. A Hungaria szerkezete viszont a szimfonikus költeményekre jellemző módon komplex (melyben félreismerhetetlenül ott vannak az egyetlen tételbe vont, négytételes liszti cikluskoncepció nyomai is; ezáltal az ősbemutató estéjén szintúgy fölhangzott Les Préludes rokona is a mű). Témáit bevált transzformációs eljárásával, szabadon alakította benne Liszt, olykor az eredetivel ellentétes karakterűvé. S így a Hősi indulóból átvett verbunkos-indulótéma származéka lett több olyan dallam, amelyekről talán nem is gondolnánk azt első hallásra. A mű alapvető hangnemi íve: d-moll→D-dúr.

Súlyos lassú bevezetővel indul, majd hirtelen eloszlanak az árnyak és megszólal a délceg indulótéma. Kanyargó melódiatípusa jól ismert századok magyar zenéjéből; verbunkos gyökereihez (és mintáihoz) híven finoman váltogatja a dúr és moll színeket. Ám rövidesen megtorpan a lendület, és megszólalásai közé fájdalmas-elégikus gondolat ékelődik. A 79. ütemtől egy hasonlóan melankolikus karakterű, s hatásában bár olaszos jellegű, mégsem önálló anyagú témát is bemutat Liszt, amely a verbunkos-indulótéma ellenkező ívű, szabad tükörfordítása. Hasonló – de magyar karakterét megőrző – származék az a lamento típusú téma is, amely a 132. ütemtől kezdve jelenik meg, majd hegedűszólóban nyer folytatást (s annak első nagyobb frázisa ismétlődő „Rákóczi”-kvartokban cseng ki). Borús, küzdelmes tételszakasz veszi kezdetét: egyértelmű utalás volt ez az 1850-es évtized közepén (Agitato, 152. ü.). Harci tónusú pillanatai az Allegro eroico fanfárzenébe torkollnak (207. ü.), a verbunkos-induló töredékeit is diadalmasan, dúrban halljuk, majd Vivo felirattal (219. ü.) hangzik föl egy ujjongó-örvendező téma. Liszt ezután jórészt az eddig megismert elemekből fejleszt drámai, nemritkán csataszerű szakaszokat; később a gyász tónusa válik uralkodóvá (414. ü.). Ám egyszerre csak fölvirrad a hajnal (462. ü.), és nem sokat váratnak magukra a végső győzelmi fanfárok sem. Az euforikus mámor tetőfokán egy látszólag új dallamidézet csatlakozik az ujjongó-örvendező témához (601. ü.: „Be szép a katona…” kezdetű szöveggel ismert reformkori dallam, melyet Brahms is feldolgozott a 3. magyar táncban, Liszt pedig még a Hungariát megelőzően, a VIII. magyar rapszódiában); karakterét, egyes fordulatait és ritmikáját azonban épp az ujjongó téma előlegezte, ívei pedig rákfordítású, szabad variánsai a verbunkos-induló motívumainak.

A Hungaria volt az első (gyakorlatilag) magyar stílusú szimfonikus költemény. A Szabadságharc művészi reflexiója ‒ de már nem a gyász alaphangján, hanem a jövőt hirdető művészi üzenet erejével, amiben a Magyar fantázia párdarabja.