Hét dal – Kocsis Zoltán átdolgozása

Richard Wagner 1860-as párizsi látogatása után valóságos Wagner-kultusz alakult ki a francia szellemi élet meghatározó köreiben. Charles Baudelaire (1821-1867.) egyik kezdeményezője és élharcosa volt e mozgalomnak, s talán részben ez is a magyarázata annak a közismert ténynek, hogy a Cinq poemes de Baudelaire ciklus Claude-Achille Debussy (1862-1918.) “legwagneresebb” művei közé tartozik. Baudelaire költészetének fülledt atmoszférájához, igazából csak francia szóval visszaadható raffinement-jához persze valóban jól is illenek Wagner sűrű, expresszív vezérhang-feszültségekkel terhes harmóniái. 1887-89. között, a dalok komponálásának idején, ráadásul Debussy maga is épp wagneriánus korszakát élte: 1888-ban, majd 1889-ben is végighallgatta a bayreuth-i ünnepi játékok előadásait. A láz azonban már nem tartott soká: az 1889-es párizsi világkiállítás új élményei, így főként a jávai gamelán európai fül számára forradalmian új hangzásvilága, hamarosan szembefordították a komponistát Wagner addig istenített kromatikus stílusával.

A ciklust nyitó “Az erkély” (Le Balcon) Debussy egyik legterjedelmesebb dala, mely már csak e grandiózus formálásával is wagneri hatást sejtet. Az “Esti harmónia” (Harmonie du soir) érdekessége, hogy a zene a sorismétlésekre épülő versformát is érzékelteti (a szövegben a négysoros strófák 2. ill. 4. sorai a következő strófa 1. és 3. soraként újra megjelennek). “A szökőkút” (Le jet d'eau) zenéjében – alighanem a vízsugár jellegzetesen impresszionista képétől ihletve – Debussy lemondott a feltűnő wagnerizmusokról, így az eddig hallott sűrű belső kromatikus szólamok szinte teljesen hiányzanak. Aligha véletlen, hogy majd' két évtizeddel később, 1907-ben, Debussy épp ezt a még mindig sajátjának érzett dalt találta méltónak arra, hogy zenekarra is meghangszerelje. A sorozat negyedik darabja, a “Merengés” (Recueillement), ismét Wagner stílusa felé hajlik, bár Fábián Imre szerint talán inkább Liszt egyházzenei fordulatai állhatnak a háttérben. (A francia cím mint “Áhítat” is fordítható). A ciklust záró “A szerelmesek halála” (La mort des amants) valójában elsőként, még 1887-ben (tehát a zeneszerző bayreuth-i látogatásai előtt) keletkezett, s mint egy méltatója megjegyzi – témája ellenére – “aligha lehetne valami ennél kevésbé ťtrisztánosŤ”.

Az öt Baudelaire-dal egyébként – a német vokális minta elfogadásának szinte törvényszerű következményeként – fontos lépést jelentett a korban (a szalonba illő chansonnal szembeállítva) mélodieként emlegetett francia műdal fejlődésében: Gabriel Fauré egyenesen mint e műfaj első mesterműveit üdvözölte őket.