Toccata –  Aria I – Aria II – Capriccio

„Ezt a művet 1931. október 23-án, a Berlini Rádió hangversenyén mutatta be vezényletemmel Samuel Dushkin, akinek művészi teljesítményéért mélységes elismeréssel és bámulattal adózom.” Ezt a mondatot írta – ajánlás helyett – műve partitúrájának élére Igor Sztravinszkij (1882-1971). Dushkinnal – Auer Lipót növendékével – a mainzi Schott kiadó igazgatója ismertette meg a zeneszerzőt. Sztravinszkij eleinte nem lelkesedett túlságosan a gondolatért, hogy hegedűversenyt komponáljon. Aztán mégis támadt egy ötlete. Különleges, háromszólamú hangzatot vetett papírra. Alul „d”-hang szól, amit akár üres húron is lehet játszani, fölötte egy nónával magasabb „e” és egy nagyon magas „a”. Megmutatta egy közös ebéd során Dushkinnak, vajon játszható-e egyáltalán. „Nem” – felelte rövid gondolkodás után a hegedűművész. Ám látva a komponista szomorúságát, hazatérve mégis megpróbálkozott vele, s rájött: van megoldás. Azonnal felhívta Sztravinszkijt a jó hírrel. Ettől kezdve már gyorsan ment a dolog. Sztravinszkij áttanulmányozta ugyan a klasszikus hegedűverseny-irodalmat, ám hamar elhatározta, nem hagyományos felépítésű művet alkot, hanem olyan négyrészes ciklust, amelynek mindegyike a háromszólamú akkordból indul ki, s amelyben két mozgalmasabb-virtuózabb tétel (Toccata, illetve Capriccio) fog közre két nyugodtabbat és dallamosabbat (Aria I és II). A háromrészes, viszatéréses szerkezetű, sokféle karaktert felvonultató első tétel legjellegzetesebb tulajdonsága az állandó ritmikus lüktetés. Sokszor juthat a hallgató eszébe Bach concertóinak ritmusvilága. A motívumok gyakran játékosak, táncosak, időnként szándékosan groteszk hatást keltenek. Az első Aria d-moll hangnemű, s ugyancsak három szakaszra bontható. Főrészét alig mozduló harmóniák és a szólóhangszer szólamában tág hangközök jellemzik. A középrészben a lüktetés egyre élénkebbé válik. Váratlan megtorpanás után tér vissza a kezdőszakasz nyugodt éneke. A második, fisz-moll ária hegedűszólama a megelőzővel szemben aránylag kis hangterjedelemben mozog, helyenként kifejezetten énekszerű. A Capriccio, ahogy a cím sugallja, alapjában véve szeszélyes és gyors. Akárcsak az elsőben, itt is hosszabb szakaszokon át uralkodik a daktilikus ritmus. Egy rövid, dallamosabb epizódban a kor nemes szalonzenéjének emléke is feltűnik: a hegedű mintha Fritz Kreisler híres darabja, a Szép rozmaring melódiáját idézné. Hatalmas fokozás után a mottó-akkord zárja le a kompozíciót.

A bemutatón Dushkin kétségkívül remekelt és nagy sikert aratott. A zenekar azonban nem állt feladata magaslatán. Sztravinszkij a Crafttal folytatott interjúsorozatban elégedetten idézi fel, hogy a hangversenyt végighallgató barát, Paul Hindemith utóbb „derekasan megfenyítette” a Berlini Rádió muzsikusait hanyagságukért.