Amikor Joseph Haydn 1761-ben, 29 éves korában Esterházy Pál Antal szolgálatába szegődött másodkarmesternek, a hercegi udvarban kis létszámú, de színvonalas zenekart talált, az első pultoknál néhány egészen kiváló szólistával. A zeneszerzőt örömmel töltötte el, hogy elsőrangú muzsikusokkal dolgozhatott; ezt jelzik a fiatalkori szimfóniáiban gyakori, technikailag nagyon igényes cselló- kürt- vagy hegedűszólók csakúgy, mint számos korai versenyműve, melyek egy része feltehetően elveszett. Ma három fennmaradt, hiteles hegedűversenyét ismerjük: a G-dúr, a C-dúr és az A-dúr darabot. Mindhárom az 1760-as években keletkezett, s talán mindegyik, de a C-dúr egészen biztosan az Esterházy-zenekar első hegedűse, később koncertmestere, Luigi Tomasini (1741–1808) számára készült: „fatto per il Luigi”– ez áll Haydn sajátkezű műjegyzékében a darab kezdőtémája mellett. Tomasini, akit a herceg (1750 és 1752 között nápolyi követ) eredetileg inasként hozott magával Itáliából, koncertkörútjai révén később európai hírű hegedűvirtuóz lett, de haláláig Esterházy-szolgálatban maradt, s az 1762-ben elhunyt Pál Antalt követő, nagy zenerajongó „Pompakedvelő” Miklós muzsikusaként vonósnégyeseket és bariton triókat is komponált.
Haydn fennmaradt hegedűversenyei közül a C-dúr a legreprezentatívabb, s a leggyakrabban játszott darab. A szólóhegedű szólamának nagy hangterjedelme, kettősfogásai és egyéb virtuóz figurái Tomasini kiemelkedő hangszeres képességeit bizonyítják. A háromtételes versenymű a barokk és a bécsi klasszika közötti átmeneti korszak tipikusképviselője. Szonátaformájú nyitótételét barokkosan pontozott, cizellált, beszédszerű ritmika jellemzi, az F-dúr lassú tételen pedig Vivaldi concertóinak hatása érződik: a szabadon szárnyaló, gyönyörű hegedűdallamot a vonószenekar pengetett akkordokkal kíséri. A fürge hármas ütemű, táncos karakterű finale (a 18. század jellegzetesen olasz tételtípusa) parádés lehetőséget ad a szólista virtuozitásának megcsillogtatására.