Hegedűverseny

Durkó Zsolt (1934–1997) hazai és nemzetközi díjak sorának birtokosa volt, s már a hatvanas évtized második felétől a leggyakrabban játszott kortárs magyar zeneszerzőnek számított külföldi fórumokon. Művészetével egyszerre kívánt egyetemes és magyar értékek közvetítője lenni: ezt a törekvését tükrözi kései, összefoglaló jellegű Hegedűversenye (1993) is. Ez immár a negyedik darabja volt a szerzőnek, amely szólóhegedűre és zenekarra keletkezett, ám közülük egyetlenként visel címében is versenymű megjelölést (a korábbiak: Organismi, 1964; Turner illusztrációk, 1976; Refrének, 1979). Ősbemutatójára a Zeneakadémián került sor 1993 őszén, Szecsődi Ferenc szólójával – akinek a mű ajánlása is szól.

A Hegedűverseny négytételes, szimfonikus igényű és koncepciójú alkotás, színpompás nagyzenekari hangszerelésben. Kötött, valamint aleatorikus (a véletlen szerepét is kihasználó) szakaszokat egyaránt tartalmaz; egyes részei az improvizáció benyomását keltik. A hangok alapvetően tizenkétfokú rendszere mellett időnként a negyedhangok tartományát is birtokba veszi művében a szerző.

A mérsékelt iramú (Allegretto kezdőtempójú) nyitótétel kiegyensúlyozott, egységes muzsika; dallamossága apró sejtekből fejlődik ki organikus egésszé. Hangszerelése többször is áttört, szinte kamarazenei fogantatású, benne a líra színérzékeny – olykor webernien finom – pillanataival; végül maga a tétel is így illan tova. De másfajta emlékképeket is föl-fölcsillant a zenei folyamat: Bartókét, s a helyenkénti kvartmotivika és egyéb jellegzetes dallamfordulatok révén konkrétan a II. hegedűversenyét; ugyanúgy a hangvétel szempontjából fogalommá vált Alban Berg-Hegedűversenyét, s vele a búcsúét. Színhatás tekintetében különleges szerep jut a csengő-bongó, lágy zengésű hangszereknek, így mindjárt a két hárfának a tétel kezdetén, később a zongorának és az ütők ilyen fajtájú csoportjának is. A líra fényteljes pillanatait drámai, már-már végzetszerűséget sejtető sötét akkordtömbök s ívek ellensúlyozzák a tétel közepén.

A ciklikus nagyforma-hagyomány szempontjából scherzo-szerepet tölt be az elsőnél mozgalmasabb (Vivo; agitato kezdőmegjelölésű) II. tétel. Általa már kiterjedt drámai felületek jelennek meg a darabban, s a szenvedő felkiáltások, dörömbölések expresszivitása ismét egyaránt emlékeztethet Bartókra és Bergre, sőt: akár a Hat zenekari darab (Op. 6) Webernjére is. Mint a nyitó Allegretto befejezésekor, a szólóhegedű e tétel végén is magányosan „dalol”; a közreműködő hangszerek csupán a vallomástevő egyedüllétét hivatottak kiemelni.

Lehetetlen nem gondolnunk a bartóki „éjszaka”-lassúk poézisére – azok foltszerű hangzásaira, sirató jellegű töredék-dallamaira, titokzatos neszeire – a III. tétel (Adagio molto) indulásakor. Majd a középső formaszakasz kezdete egy aszimmetrikus ostinato-motívummal szinte konkrétan fülünkbe is idézi a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára lassújának centrális – markáns, körben forgó – képletét. Ám néhány pillanat múltán – gyökeres kontraszt gyanánt – hangot vált a folyamat, mellyel immár nem csupán a tragédia szelét sejtető dráma, hanem az elidegenített Bartók-idézet továbbszövéseként és szerzői utasítással nyomatékosítva (Brutale, bestiale), az agresszió is zenei megfogalmazást nyer; mondhatjuk, korunk egyfajta tükörképévé válnak ezek az ütemek. Típusában jó ideig XX. század végi muzsikát hallunk ezután, melynek újabb, személytelen-embertelen hatású glissando rétege fölött útjára indulva, népdalszerű sorokat „énekel” a szólóhegedű. Bennük az előző tételeket kicsendítő magánylíra tónusainak megfelelőit is fölfedezhetjük, ámde általuk az előzményeknél sokkalta elmélyültebb, igazán a mához intézett „üzenet” értékű hangot üt meg a szerző. A teljes mű kivételes erejű pillanatai ezek. Majd a tétel végső szakaszában – az oldottabbá váló kicsengés részeként – visszatérnek a bartókos frázisok is.

Karakterek szempontjából valamennyi tétel közül a finálé a legösszetettebb. Lassú (Andante sostenuto) bevezetőjét követően – melynek „búcsú”-tónusa egyaránt emlékeztethet Bartók VI. vonósnégyesére és Alban Berg zenei világára – mozgalmasságot hoz magával az Allegretto kezdőfeliratú gyors szakasz, de valódi felszabadult örömöt nem. Így a kompozíció befejezésekor – az addigi tételek megoldásaihoz hasonlóan – „konklúzióként” fölcsendülő hegedűszóló is hevesen deklamál, tiltakozik és kiált a talányos értelmű, nyitott zárást hordozó végső ütemek előkészítéseképpen. Nincs optimista jövővízió: a mű véget ér, de a kor, melyhez szól, marad.