„Hogy megértessem, milyen különös lelkiállapotba estem a Hebridákon, épp most a következő ötlött eszembe” – írja a húsz éves Mendelssohn 1829. augusztus 7-én, a skóciai Hebridák szigetére tett látogatása napján, családjának címzett levelében. Ezt a sokat ígérő bevezetőt egy 21 ütemnyi zenei anyag követi, majd a komponista így folytatja: „…megbocsáttok… hogy rövidre fogom a szót, hisz a legkülönb, amit jelenthetek, benne van a fenti kottasorokban.” A levélben felvázolt 21 ütem majdnem pontosan megegyezik a későbbi Hebridák-nyitány kezdetével. Hogy a zord északi táj milyen elementáris hatást tett a zeneszerzőre, jól mutatja az ugyanazon a napon papírra vetett tusrajza, melynek a „Pillantás a Hebridákra” címet adta. A nyitány kezdőütemeit hallgatva szinte vizuális élményként tárul elénk a rajzon ábrázolt kopár és elhagyatott tengerpart: a négy és fél oktáv kiterjedésű zenei anyag hangzástere a fafúvók belépésével még tágasabbá válik, s mintegy a messzeség dimenzióit érzékelteti. A h-moll alaphangnem és a csellókon, brácsákon és fagotton megszólaló dallam sötét színe a táj borongós alaphangulatát jeleníti meg, s a súlytalanul induló, sokszor ismétlődő alapmotívum valamiféle időtlen lebegés érzetét kelti.
A szinte tökéletesre sikerült első vázlat után a mű komponálása megszakadt; Mendelssohn a Hebridák-nyitány kidolgozását csak egy évvel később, 1830 augusztusában folytatta, s december 11-én tett pontot a partitúra végére. Ám ezzel a mű keletkezéstörténete még korántsem ért véget: nem egészen egy hét múlva már készen állt a második változat, amit az elkövetkező években még három jelentős átdolgozás követett. A végleges partitúra csak 1835-ben jelent meg nyomtatásban. Az újabb és újabb revízió okát a szerző szellemesen így fogalmazta meg egyik levelében, 1832-ben: „A Hebridákat…nem tudom közzétenni, mivel még nem tekintem befejezettnek… A D-dúr, forte középrész nagyon nevetséges, és a tétel állítólagos kidolgozása több kontrapunktot kóstol, mint bálnaolajat, tengeri sirályt és sózott tőkehalat – ennek épp fordítva kellene lennie.” Mendelssohn szándéka tehát az volt, hogy a műben a Bach és Mozart zenékén nevelkedett, „tanult” komponista szerkesztőművészete rejtve maradjon, s helyette a táj- és hangulatfestés kerüljön előtérbe.
A klasszikus szonátaformában megkomponált darab teljes egészében a kezdőmotívumra épül. A nyitány középső, kidolgozási része különleges színeivel hívja fel magára a figyelmet; a fúvósok és a vonósok ellentétes karakterű anyagának váltakozása egyfajta sztereo-térhatást eredményez. Itt a zeneszerző egy időre eltávolodik a Hebridáktól, és a német romantika egyik jellegzetes karakterét, a Weber Bűvös vadászából jól ismert erdő-hangot idézi meg. Mintegy az egész mű összefoglalását adja a hatalmas terjedelmű coda, amelyben felszínre tör a mindvégig háttérbe szorított, csak a zene mély rétegeiben, rejtett összefüggéseiben élő ellenpont-technika. A mű végén, a várt diadalmas, harsogó befejezés helyett halk vonós-pizzicatókkal tűnik el végleg a szemünk elől a Hebridák világa.