Ellentétben kortársával, Rossinival, aki ugyanazt a nyitányt több operában is felhasználta, Beethoven ugyanahhoz a darabhoz írt több nyitányt, mégpedig nemcsak a Fidelio közismert esetében, hanem az Athén romjai színházi kísérőzenéjénél is. Ehhez a Kotzebue-műhöz először 1811-ben írt zenét Beethoven, mégpedig éppen a pesti német színház megnyitása alkalmából. De amikor egy évtizeddel később felújították a darabot Bécsben, Beethoven ismét elégedetlen volt korábbi munkájával, és új nyitányt komponált – életében utoljára. 

A ház, melyet ezzel a zenével avattak, az új Theater in der Josefstadt volt a bécsi Józsefvárosban. Kotzebue tipikus „házavató” darabot írt, melyben Theszpisz, az ógörög színház legendás alapítója, menekülni kényszerül a törökök által leigázott hazájából, és Pesten (a későbbi változat szerint: Bécsben) talál új otthonra.

Az ünnepi hangulatot Beethoven nyitánya egyfelől fanfárokkal és indulódallamokkal, másfelől barokkos ellenponttal teremti meg. A lassú bevezetésben az előbbi, az Allegro-szakaszban az utóbbi dominál. A művet nyitó Maestoso indulóban három harsona emeli a különleges alkalom fényét; ezek azonban később elhallgatnak, és az Allegróban egyáltalán nem szerepelnek. Ez igen különös, hiszen általában az együttesek inkább növekedni, mint csökkenni szoktak egy mű során. Beethoven nagyszabású, sűrű szövésű fugatóval ellensúlyozza a veszteséget; a művet záró diadalmas C-dúr hangzatok az V. szimfónia és a Leonóra-nyitányok nagy pillanatait idézik vissza.