Három szatíra, op. 28

A Három szatíra, a zenetörténet egyik legkülönösebb kompozíció-ciklusa 1925-ben keletkezett. Nagyjából ebben az időben kristályosodtak ki a huszadik század első felének legfontosabb irányzatai.  1923-ban láttak nyomtatásban napvilágot Schönberg első dodekafón művei, 1924-ben jelent meg először folyóiratcikk az új kompozíciós módszerről. Ugyancsak a húszas évek elejétől hódított az ún. “neoklasszicizmus”. Elsősorban francia mesterek voltak a hívei (például az ún. Hatok csoport tagjai), vezéregyéniségének azonban Sztravinszkijt tekinthetjük. Bartók, Kodály és mások ugyanakkor a parasztzene elemeinek felhasználásában vélték megtalálni a jövő útját (ezt a már korábban körvonalazódó irányzatot szokás “folklorizmusnak” nevezni). Schönberg természetesen mélyen hitt a maga igazában, történelmi küldetésében. Minden másfajta törekvést élesen elutasított, károsnak vélt. Különösen bosszantotta a neoklasszicizmus, amelyet előrehaladás helyett régi korszakok stílusához való felesleges visszatérésnek érzett. Legnagyobb ellenfelének pedig a Nyugat-Európában vitathatatlanul sikeres, “sokoldalú” zenei divatdiktátort, Sztravinszkijt tartotta.

 

E három furcsa költeményben öntötte ki a mérgét. A költeményekhez előszót is csatolt, hátha valaki nem érti eléggé az utalásokat. Az előszó mindenről és mindenkiről leszedi a keresztvizet. Azokról, akik “középutat” keresnek (Schönberg szerint ugyanis “csak a középút nem vezet Rómába”), a neo-mozgalmak híveiről, az örökké tájszólásban beszélő folkloristákról, s végül mindenfajta “%u2026istá”-król.
A gúnyos szabadversek közül az első kettőt Schönberg dodekafón sorokra alapozott kórus-kánonként zenésítette meg. A Scheidewegben a dodekafón sor C-dúr akkordfelbontással indul, ez jelképezi a “tonal” szót, a régi tonalitást. A Vielseitigkeit bravúros szerkezetű kettős tükörkánon (a basszus nem más, mint a szoprán visszafelé olvasva, a megfelelő kulcsváltással, hasonló összefüggés van a két belső szólam közt is). A harmadik darab kantátaszerű szerkezet, hatalmas fúgával a végén. Itt az énekhangokat hangszerek is kiegészítik.
Furcsa iróniája a sorsnak, hogy a neoklasszicizmusra olyannyira mérges Schönberg első dodekafón szerzeményeiben valójában maga is kissé a régi korok zenéjéhez közelített, hiszen Zongoraszvitet írt, Preludium, Gavotte, Musette, Intermezzo, Menüett és Gigue tételekkel%u2026

 

Sztravinszkij, a “kis Modernsky” egyébként sok évvel később belenézett a kottába. Természetesen rosszul esett neki a gúnyolódás. “De nem tudtam haragudni – mondta -, mert olyan jó a kánon.”