Három orosz dal, op. 41

Az 1926-os év két művet érlelt meg Rahmanyinov zeneszerzői műhelyében, s mindkettő elég szomorú sorsra jutott. A 40-es opus-számot kapott IV. zongoraverseny – a hamar népszerűvé lett II. és III. keltette várakozás után – szinte megdöbbentően rossz fogadtatásra talált a közönség körében, a kritikusok pedig egyenesen “szuperszalonzenét” emlegettek, felelevenítve a Rahmanyinov zenéjével kapcsolatban mindig is előszeretettel emlegetett mondást is, hogy “sok beszédnek sok az alja”. Az op. 41-es Három orosz dallal egészen más problémák adódtak: a szó szoros értelmében vett “bőbeszédűségről” – lévén a komponista mind a szöveget, mind a dallamot tekintve változtatás nélkül használta fel a három dalt – ezúttal nem lehetett szó, csakhogy a darab rövidségéhez mérten igen nagy előadóapparátus gyakorlatilag lehetetlenné tette a mű koncerten való előadását (s ebben az aránytalan méretű zenekarban – ha kissé más értelemben is, de – mintha mégiscsak a “bőbeszédűség” vádja igazolódna). A ciklus megírására egyébként a zeneszerzőt nem közvetlen népzenei élmény, hanem Saljapin és Plevickaja éneklése inspirálta: előbbitől az első dalt, “A kis folyó felett” címűt hallotta egy ízben megindító előadásban (alighanem ezért bízta a dallamot basszushangra a feldolgozásban is), míg utóbbi egy koncertjén a “Púder és smink” kezdetű harmadik dallal ismerkedett meg, mely ennek ellenére – zárószámhoz illően – a teljes kóruson hangzik el. A középső dal, az “Oh, Vanka, te merész fickó” természetesen női hangot kíván, s így az altok éneklik.