Vajon hogy hangozna az a popzene, amit egy mai Mozart írna? A kérdés bizarr, de nem alaptalan. Hiszen a 18. század végén még senki sem csodálkozott azon, hogy ugyanaz a zeneszerző, aki sorra alkotja az operákat, szimfóniákat, versenyműveket, miséket és vonósnégyeseket, alkalomadtán közönséges tánczenét is komponál. Mozart 1787 novemberében jutott végre álláshoz Bécsben: az éppen elhunyt Gluck helyére őt nevezték ki udvari kamaramuzsikusnak. Pozíciója elég kevés kötelezettséggel járt, legfőbb feladata éppen az volt, hogy tánczenét írjon az udvari bálokra. Ezeket rendszerint a farsangi szezonban rendezték, a bécsi császári palota kis és nagy báltermében, a két Redoutensaal-ban. Mozart – életének utolsó telén, 1791-ben – „nagy sorozatot szállított az udvarnak, a legjobb tánczenét, amit eladdig valaha is írtak” – állapítja meg Mozart-könyvében H. C. Robbins Landon. „Nagyszerű hagyomány vette ezzel kezdetét: 1792-ben és a rákövetkező években az idős Haydn szerezte a talpalávalót, majd 1795-ben, Beethoven első bécsi rendelésre írt kompozíciói is a Redoutensaal-ban elhangzott tánczenék voltak. (…) A hagyomány Joseph Lanner és a Strauss-dinasztia keringőivel érte el csúcspontját. Az osztrákok mindig is bolondultak a táncért – ez alól Mozart sem volt kivétel.”
A Köchel-jegyzék mintegy 120 menüettet, több mint 50 német táncot és körülbelül 40 kontratáncot sorol fel Mozart művei között. A német táncok csaknem mindegyike, az egyéb típusoknak pedig nagyjában harmada Mozart 1787-es udvari kinevezését követően keletkezett. Többségük 16 és 32 ütemnyi darab, vonósokra (a kor tánczenekari összetételének megfelelően brácsák nélkül) és különféle fúvósokra. Mozart késői tánczenéjét míves kidolgozottságáért és érett hangszereléséért dicsérik az elemzők.

A német tánc (Deutscher Tanz) 3/4-es lüktetésű osztrák népi tánc, a ländler és a keringő közeli rokona; a 18. század végén volt különösen divatos. Mozart német táncainak felépítése szinte mindig triós forma (a főrész után egy kontrasztáló szakasz, a trió következik, majd megismétlődik a főrész). A K. 600-as és K. 602-es sorozatokat – akárcsak a mai koncerten elhangzó valamennyi táncot – az 1791-es báli szezonra, január végén, illetve február elején írta Mozart. A K. 600 No. 4 Esz-dúr darab hangszerelésében a fúvósok és a hegedűk felelgetése tűnik ki. Érdekessége, hogy a trió domináns hangzattal indul, így törés nélkül kapcsolódik a főrészhez. A következő német tánc a „kanári” melléknevet viseli, amit triójának különös, hosszan trillázó témájával érdemelt ki. Itt egyébként Mozart nem alkalmazza a szokásos ismétlőjeleket, ehelyett áthangszereli az ismétléseket: először az első hegedű és fuvola játssza a dallamot, a második hegedű a basszust, második elhangzáskor viszont a pikkoló és a fagott társul a prímhegedűhöz, az alsó szólam pedig a csellóhoz és a bőgőhöz kerül. A K. 602 No. 3 C-dúr tánc triójában Mozart kintornával egészíti ki zenekarát. A hangszer jellegéből adódóan az egész szakaszon át egy tartott kvint (C-G) szól. Finom zeneszerzői ötlet, hogy a trió ugyanazzal a kétütemes motívummal kezdődik, amellyel a főrész véget ért.