I. Allegro ma non troppo (tenor/kórus) II. Lento (szoprán/ kórus) III. Presto (kórus) IV. Lento lugubre (bariton/kórus)

Rahmanyinov legtöbb kórusműve a capella, tehát hangszerkíséret nélküli darab. Mindössze három kivétel létezik, ahol a kórust zenekar kíséri. Az első az 1902-ben, közvetlenül a második zongoraverseny után komponált Tavasz (Vesna) című kantáta. Ezt követi az op. 35-ös Harangok (Kolokola), a sort pedig 1926-ban a Három orosz népdal zárja.

A Harangokhoz Rahmanyinovnak az inspirációt Edgar Allen Poe azonos című költeménye jelentette, amit 1912-ben a szimbolista orosz költő, Konsztantyin Balmont fordításában ismert meg. Néhány hónappal később, 1912 végén úgy döntött a zeneneszerző, hogy családjával együtt elhagyja Moszkvát: túl sok energiát rabolnak el tőle karmesteri kötelezettségei, s nem marad elég ideje a komponálásra. Rahmanyinovék úti célja Róma volt, ahol a Piazza di Spagnán találtak szállást egy olyan lakásban, amelyben korábban Csajkovszkij is hosszabb időt töltött. Itt keletkezett a Harangok legnagyobb része. Végül a kompozíciót a következő nyáron, vidéki birtokán fejezte be. Az ősbemutatóra még az évben sor került a szerző vezényletével.

Rahmanyinov többször nyilatkozott arról, hogy már gyermekkorában, a Novgorodban töltött időkben is erősen foglalkoztatta a templomi harangok hangja, s nem utolsósorban a velük kifejezett emberi történések, érzelmek. Így a dóm négy harangját mindig a gyász fogalmával kapcsolta össze, és két művében is, a kétzongorás Fantasie tableaux-ban (1893) és az 1905-ben elkészült operájában alkalmazta a harangok lefelé hajló motívumát.

A Harangokban ez továbbfejlesztve és közvetlenebb módon él tovább. Minden tétel az emberi élet egy-egy eseményét dolgozza fel: a születést, az esküvőt, a félelmet és halált. Poe a születés és a fiatalság szimbólumaként ezüst csengettyűket használ; Rahmanyinov mindezt zenei eszközökkel fejezi ki – az életöröm és a reményteliség állapotát a tenorszóló és a sugárzó kórus karakterizálja. A II. tétel – egy kórussal ötvözött szopránszóló – szövegében az esküvőt puha csengésű arany harangokkal festi le; a zeneszerző ezen a ponton pompás, áradó dallammal mutatja meg szófestői képességeit. Ez a hangulat azonban a következő tételben hirtelen megszakad: megszólalnak a félelem harangjai, amelyeket végül a zárótételben a kérlelhetetlen vasharangok váltanak fel. A baritonszólót és a sűrű vonóskíséretet alkalmazó lassú fináléban a lélek megszabadul az elviselhetetlen súlyú terhektől, s békét talál a halálban.