Halil – noktürn fuvolára

Broadway, Hollywood, a New York-i, a Bécsi és az Izraeli Filharmonikus Zenekar – Leonard Bernstein nemcsak a világ legkülönbözőbb pontjain, de a zene legkülönbözőbb területein is végérvényesen otthagyta a “kéznyomát”. Számára a jazz vagy a musical éppoly fontos és természetes zenei jelenség volt, mint egy Mahler-szimfónia vagy egy kortárs darab, művészetében könnyű- és komolyzene megkülönböztetése értelmét vesztette, s a 20. század karmesterei és zeneszerzői közül talán senki nem tett annyit a klasszikus zene népszerűsítéséért mint ő. Tökéletesen használva a legújabb technikai vívmányokat a hangfelvételtől a televízióig, s felismerve saját személyiségbeli adottságait – a sztárságra való képességet -, Amerika első számú zenei személyiségévé vált, sikerét azonban sohasem kizárólag a saját népszerűségének építésére használta: szeme előtt mindig a zene szeretete és megszerettetése lebegett.

 

Bevándorló szülők gyermekeként Massachusetts államban született az I. világháború utolsó évében. Tízévesen kezdett zongorázni, s bár szülei nyomására bölcsész tanulmányokat végzett, végül a Harvard zenei fakultásán diplomázott. Zongoristaként képzelte el a pályáját, de zeneszerzést és hangszerelést is tanult, ám a formális oktatásnál sokkal fontosabb volt számára a legendás karmester, Serge Koussevitzky mellett töltött idő nyaranta a massachusettsi Tanglewoodban. 1942-ben Koussevitzky asszisztense lett, majd néhány év múlva Arthur Rodzinzki mellett a New York-i Filharmonikus Zenekar segédkarmestere. Egy káprázatos beugrás indította meg a 25 éves Bernsteint a világhír felé: egyetlen este alatt készült fel a megbetegedett karmester helyettesítésére, s vezényelt nagy sikerrel egy kortárs művekből álló programot a zenekar élén. Másnap a New York Times a címoldalon foglalkozott a különleges tehetségű fiatal karmesterrel, s ettől kezdve Bernstein pályája töretlenül ívelt felfelé.

 

1945-től a New York City Symphony, 1957-től a New Yorki-i Filharmonikusok vezető karmestere. Az '50-es években számos népszerű musicalt ír (Candide, 1956; West Side Story, 1957), ám ennél is fontosabb hallatlanul energikus szervezői és dirigensi tevékenysége: tévéműsorokban, koncertturnékon népszerűsíti a klasszikus és kortárs zenét, gyerekprogramokat szervez, egyéni koncertműsorokat állít össze, közben közéletet él, agitál a vietnami háború ellen, jótékonysági esteket ad, lemezfelvételeket készít. Visszavonulásáig 930 koncerten lépett fel a New York-i Filharmonikusok élén. Zeneszerzőként inkább az 1970-80-as években aktív, s zenéjében a kortárs művészet és a nagy tömegek közötti határ elmosása, illetve utópisztikus optimizmusa, a világbéke kivívása volt a legerősebb mozgatórugó.

 

Első generációs orosz emigráns család gyermekeként Bernstein számára rendkívül fontos volt zsidó eredete. Számos zsidó tematikájú és Izraelhez kötődő műve közül, a Halil című (halil = héber “fuvola”) kamarazenekari “fuvola-concertója” az egyik legizgalmasabb és legszemélyesebb alkotás. A mű megírását Yadin, egy fiatal és rendkívül ígéretes izraeli fuvolista története ihlette, akit az 1973-as háborúban a Szuezi-csatornánál halálra gázolt egy tank. A mű ajánlása “Yadin lelkének és elesett testvéreinek” szól. A kamaraegyüttest, hat ütőhangszeres játékost és szólistát igénylő darab rendkívül rapszodikus: lírai és erőszakos momentumok, tonális és atonális szakaszok váltakoznak benne. “Formáját tekintve minden korábbi darabomtól eltér, abban azonban az összes művemre hasonlít, hogy tonális és atonális erők küzdenek benne egymással. Egyfajta éjszakai zene a Halil, mely a dodekafon kezdettől a bizonytalan diatóniájú záró gesztusig éjszakai képek folyamatos konfliktusaként írható le: vágyálmok, rémálmok, nyugalom és álmatlanság váltakoznak benne, s persze ott van az egész mögött maga az alvás – a Halál édestestvére” – írja a szerző. A mű záró részében, az éjszakai harcot követő alvás után, a szóló-fuvola elnémul, jelezve Yadin értelmetlen halálát, és egy szeparáltan elhelyezett alt-fuvola sötét tónusú hangja hallható, a Yadin testéből távozó lélek érzékeny szimbólumaként. A művet az Izraeli Filharmonikus Zenekar mutatta be 1981-ben a szerző vezényletével, Jean-Pierre Rampal fuvolaszólójával.