Strauss (1864-1949) szimfonikus költeményének partitúráját 1889 novemberében fejezte be, a premierre 1890 júniusában került sor. Ekkor még vonakodott attól, hogy művét részletes programmal lássa el. 1895-ban azonban a karmester Friedrich von Hausegger kérésének eleget téve az alábbi magyarázatot vetette papírra: „Mintegy hat esztendeje támadt a gondolatom, hogy szimfonikus költeményben ábrázolom egy személy halálát, aki a legmagasabb eszményeket tűzte ki céljául, következésképpen valószínűleg művész volt. A beteg férfi ágyban fekszik, alszik, nehezen, szabálytalanul lélegzik; kellemes álmok mosolyt varázsolnak arcára, szenvedése ellenére; álma megkönnyebbül; felébred. Megint szörnyű fájdalmak gyötrik; tagjai lázban reszketnek – ahogy a roham végéhez közeledik és visszatér a fájdalom, megjelenik előtte élete útjának gyümölcse, az eszme, az Eszmény, amelyet megvalósítani igyekezett, hogy művészetét kifejezze, amelyet azonban nem volt képes tökéletesíteni, mert emberi lény nem tökéletesíthette. Közeledik halálának órája, a lélek elhagyja a testet, hogy az örök mindenségben a legdicsőbb alakban találjon tökéletességre, amelyet itt a földön nem érhetett el”.

Jóval később, évtizedek múltán próbált elhatárolódni ettől a direkt leírástól, úgy fogalmazott, hogy a „Halál és megdicsőülés tisztán a képzelet terméke, nem alapul semmilyen személyes élményen. Gondolat volt csak, mint bármely másik, végső soron valószínűleg zenei igény, hogy – a Macbeth után (amely d-moll kezdődik és végződik) és a Don Juan után (amely e-moll kezdődik és végződik) – olyan darabot írjak, amely c-mollban kezdődik és C-dúrban végződik. Ki tudja?”

Érdekes adalék, hogy 1949-ben, gyógyíthatatlan betegségének utolsó napjaiban így szólt menyéhez, Alicehoz: „Furcsa, de a haldoklás pontosan olyan, ahogyan hatvan éve megkomponáltam a Halál és megdicsőülésben”. Talán épp a haldoklás különösen intenzív, képszerű, és éppen ezért borzongást keltő ábrázolása miatt vált e kompozíció a maga idejében igen népszerűvé, annak ellenére, hogy zenei nyelve megdöbbentően merész volt. Innentől kezdve a közönség Straussban látta Liszt Ferenc örökösét, ill. a liszti szimfonikus költemények jellegzetes dramaturgiájának (a hős bukása és felmagasztosulása) továbbfejlesztőjét.