Gyászhangok Deák Ferenc emlékének ajánlva

Mihalovich Ödön (1842–1929) a Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály utáni hazai zeneszerző-generáció egyik legfontosabb alakja volt, akinek a kései romantika világában gyökerező kompozíciói egészen a XX. század közepéig a magyar hangversenyrepertoár számottevő részét alkották. Választékos kifejezésmódja, azzal együtt műveinek mesteri színvonala, nem kevésbé az egyetemes vívmányok és magyar stíluselemek szintézisére törekvő nyelvezete révén, Mihalovich zenéje rengeteg (újra-)felfedeznivalót kínál a ma közönsége számára. Példázhatja ezt a Gyászhangok című, Deák Ferenc emlékének ajánlott darab is, amelynek zenei világában egyszerre vannak jelen a verbunkos gyökerű magyar instrumentális hagyományok, Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek újszerű, termékenyítő impulzusai és a wagneri harmónia- s dallamvilág hatásának lenyomatai. Utóbbiakat mégsem érdemes túlértékelnünk: egyoldalú szemlélethez vezethet (ahogy vezetett is évtizedek Mihalovich-fogadtatásában). Egészében véve a Gyászhangok is sokkal inkább hivatkozik Lisztre, mint Wagnerre, az elbukott magyar szabadságharcot gyászoló Héroïde funèbre (Hősi sirató) nyomdokain haladva tovább. Ha műfaji értelemben nem is illeszkedik Mihalovich szimfonikus költeményeinek sorába a darab, zenei tulajdonságai révén mégis azok testvérének tűnhet.

A mívesen hangszerelt, nagyzenekari Gyászhangok „a haza bölcsének” 1876. január 28-i elhunyta után keletkezett. Szerzője, Mosonyi Mihálynál megkezdett, majd német földön folytatott zenei tanulmányait követően immár újból itthon élt: szimfonikus költeményeivel, egyéb zenekari alkotásaival, dalaival (stb.) a budapesti hangversenyélet mind aktívabb résztvevője lett. (Pályacsúcsára később, a századvégen, főként zenedráma- és szimfóniaszerzőként érkezett el; 1887–1919 között a Zeneakadémia igazgatója is volt.) A Deák Ferenc emlékének szentelt Gyászhangok partitúráját a mainzi Schott Kiadó adta közre 1879-ben.

A mű hangnemi folyamatának alapíve: c-moll→C-dúr. Jelentősre méretezett bevezetővel indul; a gyász már-már kozmikus hőfoka, a zenei folyamat töredékszerűségével, meg-megszakadásaival, magyar hangjával és az instrumentáció jellegével együtt, mintha Liszt Hősi siratóját idézné. Csak a 38. ütemtől szólal meg a valódi gyászinduló-téma, nemes emelkedettséggel: nyitó íve – a bevezetés siratózenéjének mélyből a magasba törő kezdetével ellentétben – hősi méltósággal ereszkedik alá. Harmóniafordulatai egyéniek és kifejezőek. E téma folyvást újabb és újabb variánsokban hangzik föl a tétel folyamán, sőt: elemeiből további zenei gondolat is kisarjadzik. Hagyományos, kontrasztelvű („trio-”) szerepet tölt be a kezdetben A-dúr hangnembeli középrész; meleg, ünnepélyes korálja csupán karakterében új: tematikus anyaga rokona az előzményeknek. E lírai téma különféle hangnemeket jár be, sőt mollban is megszólal. Visszatér a mű vigasztalan kezdőszakasza, mely azonban már nem az indulótéma változatlan fölidézéséhez, hanem megdicsőülésszerű végkifejlethez vezet el.

Mihalovich később még egy nagyszabású, zenekari gyászdarabot írt: Erzsébet királyné halálára (1898), melyet azután III. szimfóniájába illesztett, annak 3. tételeként.