Gyászének, (Begräbnisgesang), op. 13

Johannes Brahms 1858-ban komponálta Gyászének című művét (Begräbnisgesang, op.13), annak a három éves időszaknak a közepén, amikor idejének java részét Hamburg és Detmold között osztotta meg. Hiába várta, hogy szülővárosában állást kapjon (valójában élete végéig csak várhatta), így az őszi-téli hónapokban a detmoldi Lippe hercegi család alkalmazásában állt magántanárként, és emellett a helyi kórustársaságot vezette. Ekkor került kapcsolatba a hangszerekkel kísért kóruszenével, és írta fiatal kori miniatűr remekművét, a Gyászéneket, amely több szempontból is a Német requiem előfutárának tekinthető. A keletkezésben valószínűleg fontos szerepet játszott a példaképének tekintett Robert Schumann két évvel korábban bekövetkezett halála. Az ő emlékének szentelte az ugyanekkor befejezett d-moll zongoraversenyt, és a mester özvegyéhez, Clarához fűződő meghitt viszonya is inspirálhatta, mintegy vigasztalásként, a temetés és feltámadás témáinak zenei megfogalmazását.

 
Az ősbemutatóra 1859. december 2-én került sor Hamburgban a szerző vezényletével, egy este az ugyancsak 1858-as Ave Mariával (op.12). Brahms az öt szólamú vegyeskarhoz olyan ritka kísérő apparátust társított, amely kiválóan illik a mű sötét karakteréhez: két-két oboa, klarinét, fagott és kürt, három harsona, tuba és két timpani. Mellőzte a „fényesen” megszólaló hangszereket, a hegedűket, a fuvolákat és trombitákat, és kihagyta az eredetileg tervezett mélyvonós (cselló és bőgő) szólamokat is.

 
A szöveget Brahms a 16. század első harmadának költője, a reformáció során a Cseh Testvérekhez csatlakozott Michael Weisse énekeskönyvéből választotta. Az archaikus vershez (Nun laßt uns den Leib begraben… – Most temettessük el a testet…) archaizáló zenét komponált, amely világosan mutatja, hogy milyen alaposan tanulmányozta a régebbi korok vokális zenéjét, különösen Schütz és Bach alkotásait. A fúvósok kezelése szinte Giovanni Gabrieli korabarokk velencei stílusát idézi.

 
A mű felépítése a szöveg hét versszakának tagolását követi. A halk, felelgetésre épülő indítás egy halotti menet képét vetíti elénk. A dallam kezdete Luther egyik koráljából származik, amelyet Bach is felhasznált a 6. kantáta zárótételében. Az utolsó ítélet közeledtét jelzi a 2. szakasz folyamatosan erősödő dinamikája, amely a 3. versszakkal, a kezdődallam gazdagon harmonizált, fortissimo visszatérésével éri el tetőpontját. A középrész (4-5-6. versszak) a drámai c-mollból C-dúrba vált, a megfelezett kórus lágy dallamaiban és meleg harmóniáiban mintha az angyalok éneke szólalna meg. Az utolsó versszak rövidített visszatérést hoz: a kezdet zenéjének megjelenése visszaránt a temetési menet valóságához, amelyből mintha csak a képzelet vetítette volna előre az utolsó ítélet és a túlvilág képeit. A mű kicsengése azonban mégis pozitív: a záró C-dúr akkord fénysugara ismét a hívő ember reményének ad hangot.