1840-ben, a júliusi forradalom 10. évfordulója alkalmából Remusat, az akkori francia belügyminiszter művet rendelt Berlioztól. A forradalom áldozatainak emlékére oszlopot emeltek a Bastille téren, és díszsírba hantolták el az elesett hősöket. A Gyász és diadal szimfónia a gyászszertartásra készült, Berlioz a július 27-i ünnepség alkalmával maga vezényelte a 200 katonazenészből álló zenekart. Később további előadásokon is elhangzott a kompozíció, az akkor Párizsban élő

Wagner így számolt be élményeiről: „Első hangjától az utolsóig hatalmas volt, fenn fog maradni, és bátorságra fog lelkesíteni, amíg csak él az a nemzet, amely a francia nevet viseli.” Berlioz az alábbi szavakkal foglalta össze szimfóniája programját: „Elsősorban a három híres nap csatáit akartam felidézni egy félelmetes és ugyanakkor kétségbeesett induló gyászhangjai keretében. (…) Aztán a dicső halottak emlékére mondott gyászbeszédfélét vagy istenhozzádot akartam megszólaltatni (…) és végül eldalolni a dicsőség, a megdicsőülés himnuszát, akkor, amikor a zárókövet a falba illesztik, és a nép szeme előtt nincs más, mint a magasba nyúló oszlop, amelyet a szabadság jelképe koronáz, kiterjesztett szárnyakkal, ég felé lendülve, mint azok lelke, akik érette haltak meg.”