Gordonkaverseny D-dúr, op. 101

Joseph Haydn (1732–1809), akit a klasszikus szimfónia és vonósnégyes atyjaként tisztelnek, jól ismerte a hangszerek lehetőségeit, de – amint maga is bevallotta – nem volt boszorkánymester egyiken sem. Ezért mintegy két tucatnyi versenyműve egy-egy alkalomnak vagy ismeretségnek köszönhetően készült, java részük el is veszett, csupán néhány kapott jelentősebb szerepet a nemzetközi koncertéletben.


A kivételek közé tartozik a második, D-dúr csellóverseny (Hob. VIIb: 2), amely mára a szólóhangszer repertoárjának egyik legmegbecsültebb darabja lett. A korábbi, C-dúr koncert még abban az időben készült, amikor Haydn az 1760-as évek elején az Esterházy hercegek szolgálatába lépett, a második pedig két évtizeddel később, 1783-ban, amikor szerzőjének hírneve már Európa szerte szárnyra kapott. Utóbbi mű 1804 körül, még a szerző életében megjelent nyomtatásban, de kvalitásai ellenére hosszú időn át mégis sokan vitatták a szerzőségét. Gustav Schilling 1837-es zenei enciklopédiájában ugyanis Antonín Kraft műveként szerepelt, és a kétségeket csak az 1950-es évek elején sikerült eloszlatni, amikor az autográf kotta előkerült.
A cseh nemzetiségű Kraft 1778-tól 1790-ig az Esterházy zenekar első csellistája volt és zeneszerzést is tanult Haydnnál. Az együttes feloszlatása után Bécsbe költözött és hangszerének egyik legelső reprezentánsa lett (később ő lett Beethoven hármasversenyének egyik szólistája). Haydn feltételezhetően az ő képességeire szabta D-dúr koncertjének csellószólamát, és nyilvánvalóan konzultált is vele technikai kérdésekben. A mű ugyanis maximálisan kihasználja a hangszer korabeli lehetőségeit, így a szólista a gyönyörűen éneklő dallamok előadása mellett megcsillogtathatja páratlan virtuozitását, miközben bemutatja szinte az összes játékmódot, kettős- és hármasfogásokat, skálákat és oktávokat, kiaknázva a cselló valamennyi regiszterét.
Az 1. tétel (Allegro moderato) a versenyművek hagyományos szóló-tutti váltakozására épülő felépítését az új szonáta elvvel ötvözi. Az indításkor a hegedűkön megszólaló, behízelgően éneklő dallam az egész mű hangulatát és motívumkészletét meghatározza, szinte minden további téma ennek elemeit variálja. A melléktéma kissé szokatlanul már a zenekari expozícióban megerősíti a domináns A-dúr hangnemet, majd az ünnepélyes D-dúr záróanyag után a szólista is megszólaltatja mindkét témát a hegedűk terc-, ill. szextpárhuzamainak kíséretében.
A 2. tétel (Adagio) egy varázslatos A-dúr szerenád, melyben a szimmetrikus kezdőtéma rondószerű visszatérései között egy E-dúr és távoli hangnemű C-dúr szakasz szólal meg. A 3. tétel (Allegro) szintén rondo formában íródott. A vidám, ringatózó mozgású téma után az első epizód játéktechnikai vonásokban hoz újat (hármashangzat-felbontások, kettősfogások), a második, d-moll epizód pedig a minore, d-moll hangnembe vált, hogy annál nagyobb kontraszt legyen a téma utolsó visszatérése. (Gombos László)