Gloria

Eric Satie és Jean Cocteau hatása alatt álló fiatal zeneszerzők szövetkeztek egymással 1917-től: részint szellemi közösséget keresve, részint közös koncertek, sőt közös művek létrehozásának ambíciójával. Eme ifjú franciák a pszichologizáló romantikus zeneesztétika és mindenekelőtt Wagner művészet-vallása megtagadásával határozták meg önazonosságukat. Nevüket egy újságcikk nyomán nyerték el 1920-ban: Les Six, azaz a Hatok – az orosz Ötök mintájára. Francis Poulenc (1899-1963.) e csoport egyik legfiatalabb tagja volt. A Hatok szellemiségét meghatározó “bábáktól” aligha függetlenül Poulenc a huszas években a cirkuszi és a balettzene felé fordult. Később a neoklasszikus stílusirányzathoz kapcsolódva írta humoros fricskákban, ironikus utalásokban bővelkedő műveit. Miután 1935-ben visszatért a katolikus egyházba, számos egyházzenei művet komponált. Az 1959-60-ban keletkezett Gloria társaságában is olyan műveket találunk, mint a Laudes de Saint Antoine de Padoue vagy a Sept répons des ténébres.

A Gloria kóruskezelésétől mi sem áll távolabb, mint valamely hamis áhítat. A “Gloria in excelsis Deo” hangsúlyai makacsul mondanak ellent a szöveg természetes lejtésének, miközben a szopránszóló szárnyaló dallamai annak a Poulencnek a hitéről tesznek tanúbizonyságot, akiről Tippet úgy nyilatkozott: “eljegyezte magát a teljességgel.” A darab nagysikerű bemutatóját Charles Münch vezényelte a Bostoni Szimfonikusok élén, Adele Addison szólójával, 1961. januárjában.