I. Allegramente
II. Adagio assai
III. Presto

„Írok magának egy zongoraversenyt. Nem bánja, ha pianissimo fejeződik be, trillákkal?” – kérdezte Maurice Ravel (1875–1837) egy kellemes vacsora után Marguerite Long zongoraművésznőtől, aki évekkel később (1932-ben) a G-dúr zongoraversenyt bemutatta. A versenymű persze nem így fejeződik be, s eredetileg Ravel önmaga számára komponálta. Ám hiába gyötörte magát Chopin és Liszt etűdjeivel, technikáját már nem tudta újra olyan szintre fejleszteni, hogy megfeleljen a darab követelményeinek. Így a kompozíció partitúráját átadta Longnak. „Meg kell jegyeznem, hogy első pillantásomat az utolsó oldalra vetettem: a pianissimóból és a trillából fortissmo és dübörgő nónák lettek.” – emlékezett vissza a művésznő.

Egy alkalommal Ravel így nyilatkozott a G-dúr zongoraversenyről: „A szó legszorosabb értelmében vett concerto, olyan, amilyent Mozart és Saint-Saëns írt. Véleményem szerint egy concerto zenéjének vidámnak és csillogónak kell lennie, anélkül, hogy mélységre vagy drámai hatása törekednék. Némely nagy klasszikus zeneszerzőről mondták, hogy versenyműve nem zongorára, hanem a zongora ellen íródott. A magam részéről ezt a meghatározást tökéletesen indokoltnak tartom. Eleinte a Divertissement címet szándékoztam adni a műnek, majd meggondoltam magam, és úgy véltem a concerto elnevezés elég világosan utal a zene karakterére. Bizonyos szempontból a Concerto rokon a Hegedűszonátával; néhány elemet a jazzből is kölcsönzött, de csak mértékkel.” A Ravelre jellemző ironikus, a komolyságnak még a látszatát is kerülni kívánó nyilatkozat félrevezető lehet. A G-dúr zongoraverseny zenéje nagyon is személyes mondandójú .

Az 1910-es évek elején Ravel komolyan foglalkozott egy olyan zongoraverseny gondolatával, melyben szülőföldjéhez fűződő viszonyáról vallott volna baszk témák feldolgozásával. A Zaspiak bat című kompozíció nem készült el, mivel Ravel nem találta meg azt a jellegzetes témaanyagot, mely híven tükrözte volna e tájról és népéről alkotott benyomásait. Ám a Zaspiak bat számára lejegyzett témák közül feldolgozott néhányat a G-dúr zongoraverseny szélső tételeiben. E színpompás, villódzó, pompás hangszerelésű tételek a francia zene sokak szerint legszebb lassú tételét keretezik. Gyönyörű, hosszan kibomló témáját a zongora egyedül mutatja be. Marguerite Long nagyon tartott ettől a lassú tételtől: „Egy napon megmondtam Ravelnek, mennyire félek minden alkalommal attól, hogy az első tétel megannyi fantáziája és varázsa után zongoraszólón mutassam be ezt a nagyon hosszú dallamot, hogy énekeljen és végtelen mozdulatában kitartson ez a nagy, hömpölygő frázis. »Még hogy hömpölygő! – kiáltott – de hiszen én csináltam minden ütemét, és már-már azt hittem, belepusztulok!« Ki fedezheti fel itt a mesterség kínját? Ebben a mozaikban egyetlen illeszték sem található, ámuló érzékeink csak emberfeletti tökéletességét foghatják fel.”