G-dúr zongoraverseny, M. 83

I. Allegramente II. Adagio assai III. Presto

Ravel két zongoraversenye, a G-dúr, illetve a “balkezes” mű, szinte egy időben keletkezett az 1930-as évek elején. Utóbbit a zeneszerző az első világháborúban jobb karját vesztett zongoraművész, Paul Wittgenstein felkérésére írta; a G-dúrt viszont maga tervezte bemutatni. A túlzottnak bizonyult technikai követelmények miatt e tervéről végül lemondott – az 1932 januárjában tartott premieren a szólót már Marguerite Long játszotta. A két művész ezután közép-európai turnéra indult, s így a G-dúr zongoraverseny április 18-án már Magyarországon is megszólalhatott, a pesti Vigadóban.
“Nézetem szerint egy concerto zenéje legyen vidám és csillogó, anélkül, hogy mélységre vagy drámai hatásra törekednék… Először Divertissement címet akartam adni a darabnak, majd meggondoltam magam, és úgy véltem, a concerto elnevezés az, amely világosan utal a zene jellegére. Bizonyos szempontból a versenymű rokona a Hegedűszonátának; néhány elemet a dzsesszből is kölcsönzött, de csak mértékkel…” Ravel egy angol újságíró kérésére jellemezte e szavakkal a G-dúr zongoraversenyt, a kutatók szerint azonban nem kell készpénznek vennünk a mű könnyed ürességét bizonygató mondatait. Gustave Samazenilh emlékezéseiből ugyanis úgy tudjuk, a zeneszerző már a tízes évek elején foglalkozott egy zongoraverseny megírásának gondolatával, melyben szülőföldjének, a később is majd minden nyáron felkeresett Pireneusok vidékének kívánt emléket állítani. A G-dúr zongoraverseny két szélső tétele e korai mű vázlatainak felhasználásával keletkezett, s így e zene talán mégiscsak többet jelenthetett Ravel számára puszta csillogó játéknál. A kissé később papírra vetett lassú tétel viszont, amennyire tudjuk, nem merít a korábbi tervből – ezt Ravel első életrajzírója és közeli barátja, Roland Manuel szerint Mozart klarinétötösének lassú tétele ihlette.